Elmentél, de nem távoztál üres kézzel: a lelkünk darabkáit vitted magaddal

Nem te vagy az első, aki itt hagy, és bármennyire fáj is a gondolat, az utolsó sem te leszel. Sorban haladunk, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Dédi, egyik, majd másik nagypapa, egyik, majd másik nagymama. És most te, az apám. Fiatalon a halálhoz, megdöbbentően gyorsan, a semmiből. Elmentél, de nem távoztál üres kézzel: a lelkünk darabkáit vitted magaddal. 

A családot, a rokonokat, barátokat egyszerre járja át a gyász érzése. Pedig jön a karácsony, s bár nem akartad, egy kicsit most azt is magaddal vitted.

A csakis rád jellemző, a legnagyobb bajban, fájdalomban is jóízű nevetésedből egy hét alatt lett a mi keserves, mélyről jövő fájdalmunk és zokogásunk. Amikor kórházba kerültél, biztosak voltunk abban, hogy ebből a kórságból is rutinosan felépülsz. Beszéltünk is róla - emlékszel? -, hogy te egy túlélő vagy, nincs az a hatalom, ami neked megmondhatná, meddig élhetsz, mit bírsz ki, ez csakis a te döntésed. Mi nem halunk meg, apu, mit túlélők vagyunk, ugye tudod?

- kérdeztem, s te azt mondtad, hogy ez igaz, ennél komolyabb bajokat is túléltünk már, mindig és mindent. Felépülünk fizikailag, aztán felépülünk lelkileg. Ezt beszéltük meg. A halál nem opció.

Amikor telefonáltak, hogy menjünk, mert rosszul vagy, búcsúzzunk el, arra gondoltam, ezek nem ismernek téged, csak ijesztgetik az embert, mert nem tudják, hogy te nem olyan vagy, mint mások, te nem halsz meg. A túlélés nálad nem lehetőség. Kötelező. És amúgy is, tegnap meg azt mondták, jobban vagy. Előtte, hogy rosszabbul. Jobban, rosszabbul - a vége a jobban volt. 

Már úton voltunk a klinikára, amikor az unokád, aki az egyetemről pár perc alatt odaért hozzád, hívott, hogy elmentél. Ott volt veled ő, akire mindig annyira büszke voltál. Nem hittem el, sokkot kaptam.

Forrás: Shutterstock

Semmi mást nem tudtam mondani, csak azt ismételgettem, hogy "az én apám nem szokott meghalni". Mindenkinek, aki szembe jött a klinikán, ezt mondtam, "az én apám nem szokott meghalni". Ezt hajtogattam a szerelmemnek, ezt mondogattam a testvéreimnek, orvosnak, nővérnek, mindenkinek. A volt kollégáidnak, barátaidnak. Napokig. 

Haragudtam, bevallom, az volt bennem, hogy nem ezt beszéltük meg, és mi mindig betartjuk az ígéreteinket. Megígérted, kimondtad, nekem mondtad, hallottam, komolyan vettem. Miért ne vettem volna? Te nem szoktál hazudni. Nem csomagolsz be véleményt, te megmondod a tutit, úgy, ahogy van. Ha te meg akarsz halni, akkor azt mondod, ne okoskodj itt kislányom, ezt nem te döntöd el, nem kell mindenbe belepofáznod. De nem ezt mondtad, emlékszem, szó szerint az hangzott el, hogy igazam van, nem vagy az a meghalós típus, ezt is túléled. 

Nem sikerült. Már nem haragszom, de tele a szívem fájdalommal, és nem csak az enyém, mindannyiunké. Eltelt több mint egy hónap, és még mindig nem értjük. Én egyáltalán nem fogom fel, hát mondd meg, hogy lehet így elhagyni a lányaidat, akik annyira hisznek, hittek benned? Miféle hatalom döntött úgy, hogy egy ilyen bivalyerős, tehetséges, okos, társaság középpontja embert kivesz a rendszerből? Hogyan működhetnénk így tovább? Mi lesz most a dinamika? Ki fogja átvenni a helyedet, a szerepedet? 

Forrás: Shutterstock

Hol gyűlünk össze karácsony után, a névnapodon, hogy karaokézzunk, vidáman, a fizikai fájdalmaid közepette is nevetve, boldogan, lelkesen, néhányan kicsit hamisabban, mint illene, már-már a zajszennyezés határait súrolva? Ki fog nekünk Santanát gitározni a Gibsonon? Biztatni, hogy együnk még, fenyegetni, hogy mindent, ami marad haza kell vinnünk? Ki fog elfáradni a nap végére, mégis csillogó szemmel maradásra felszólítani a csapatot, miközben nyilvánvalóan jobban örülnél, ha most már lefeküdhetnél pihenni? 

Lefeküdhetsz, apukám, most már pihenhetsz, örökké. Hagyunk nyugodni. Bár kétlem, hogy nyugton vagy, biztos vagyok abban, hogy odafent csapod a szelet a nőknek, s ahogy a földi hölgyek, úgy az égiek sem tudnak ellenállni neked. Ahogy így vagy úgy, de senki nem tudott, ha hallottad a búcsúztatón a beszédeket, ha láttad a tömeget, akkor tudod. Márpedig biztos vagyok abban, hogy láttad, és "hülyére röhögted magad", mint mindig, miközben a könnyeid hullottak az örömtől, mert bebizonyosodott, amire első napjától annyira vágytál és amiből sosem volt elég: SZERETNEK. Sokan. Nagyon. Amíg világ a világ. És még azon is túl. 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek