Hiába teltek el évek, még mindig kísért a párkapcsolatunk emléke

A traumák nem csak egyféleképp működnek. Nem olyan egyszerű a történet, hogy hopp, megtörténik a trauma, és onnantól traumatizálva vagy. Néha hosszú évek kellenek ahhoz, hogy egy esemény, egy toxikus párkapcsolat, egy-egy bántó mondat igazán kifejtse a hatását.

A szakításunk után három évvel volt az első rémálmom. Életveszélyben voltam, és ő pont jókor volt jó helyen. Miután megmentett, elvitt magához, hogy biztonságban tudjon. Az álom itt látszólag szerencsés fordulatot vett, azonban, ahogy ott voltam nála, szépen lassan kiderült, hogy miféle "ellenszolgáltatást" vár hősies tettéért cserébe.

Ez az álom hónapokon keresztül szinte heti rendszerességgel kínzott. Ezek az éjszakák mindig úgy végződtek, hogy hajnalban leizzadva felriadtam, és utána úgy vert a szívem, mintha lefutottam volna a maratont. Hiába tudtam, hogy csak egy álom volt, és hiába nem éreztem elsőre "indokoltnak", és nem is tudtam hova kötni, mégis kísértett.

Amikor már sokadszorra ismétlődött ez az álom, elkezdtem utánajárni, vajon miért kínoz ez a több évvel ezelőtti párkapcsolat, amiről jóformán alig maradt emlékem. Eleinte nem gondoltam bele sokat, hiszen amire emlékeztem abból az időszakból, az nem feltétlenül tűnt rémesnek. Persze rémlett, hogy sokat veszekedtünk, s a szakításunk után időről időre felbukkant azokon a helyeken, ahol úgy vélte, összefuthatunk, és néhány olyan éjszaka is felsejlett előttem, amikornagyjából harminc-harmincöt nem fogadott hívásával zártam a napot.

A kutatásaim eredménye szerint álmaim forrása az volt, hogy ez a párkapcsolat igencsak toxikus volt, és csupán néhány traumát vittem magammal, amikor vége lett. Az álmok pedig azért kínoztak, mert pl. egy férfi egy hasonló cipőben, egy általa kedvelt szófordulat valaki más szájából felidézték életem azon időszakát. Az agyam pedig ezáltal újra elővette az akkori érzéseket, megéléséket, és mivel nappal tudatosan kizártam ezeket a gondolatokat, éjszaka kezdtem feldolgozni az eseményeket.

Amikor egy pszichológus rávilágított erre, először határozottan elutasítottam még a traumatizálás gondolatát is. Akkor nem úgy éltem meg. Persze, bosszantó és időnként még talán egy kicsit ijesztő is volt az a sok éjszakai telefon, de utólag sem tudtam többet belelátni. Ráadásul szégyelltem is magam. Akkor és ott átéltem azokat a helyzeteket valahogy, az lecsapódott bennem, és évekig nem volt általa semmilyen problémám, most pedig hirtelen az a férfi újra beférkőzött a gondolataimba.

Forrás: Shutterstock

Bár nem akartam a továbbiakban foglalkozni ezzel az egésszel, az álmok mégsem hagytak békén. Egy idő után észrevettem, hogy nappal is egyre paranoiásabb vagyok. Többször néztem a hátam mögé, és igyekeztem elkerülni minden olyan helyet, ahol valaha voltunk, nehogy véletlenül összetalálkozzunk.

Ahogy egyre mélyebbre kerültem, egyre hülyébbnek éreztem magamat. Csak azt hajtogattam, hogy ez egy évekkel ezelőtti történet, és az már önmagában kínos, hogy ez a férfi valószínűleg már nem is gondol rám, eszébe sem jutok, én pedig nem tudom abbahagyni az agyalást és a szorongást.  

Végül, néhány hónap leforgása alatt egyre megritkultak, majd teljesen kikoptak ezek az álmok az éjszakáimból. Szépen lassan kiment belőlem az a rossz érzés. Már nem néztem a hátam mögé, és már nem kerestem őt mindenhol, rettegve attól, hogy megjelenik. Naivan azt gondoltam, hogy szerencsésen átvészeltem ezt is.

Azonban egy nap, mint derült égből villámcsapás, újra rám tört a szorongás - erősebben, mint valaha. A kiváltó ok az volt, hogy elsétáltam egy étterem előtt, ahol annak idején sokszor megfordultunk. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Egyre nehezebben vettem a levegőt, és remegni kezdtem. Féltem, és nem tudtam megfogalmazni magamnak sem miért, csak azt tudtam, valami nem oké.

A pánik egész délután velem maradt. Nem erősen, éppen csak annyira, hogy egy szót se tudjak szólni, egy falat se menjen le a torkomon, és inkább ráültem a kezeimre, mert képtelenek voltak abbahagyni a remegést.  

Csak attól tartok, hogy ez mindig így lesz. Már nem múlik el, és időnként teljesen random emléklavinák temetnek maguk alá. Én pedig teljesen kiszolgáltatottan ülök a probléma felett, és csak malmozok, amíg elmúlik a rossz érzés. Az egyetlen, ami egy kicsit is megnyugtat, hogy a testembe és az elmémbe is mélyen beleivódott az a bizonyos időszak, így ha szembe találom magam egy hasonló férfival, ezek a pánikreakciók jelezni fogják számomra azt, mibe ne menjek bele soha többet.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek