Egy majdnem szerető vallomása...

Szeretném, ha tudnád, hogy bár rövid ideje ismerjük csak egymást, hamar közel kerültél a szívemhez. A szemedben lévő gyermeki vidámság, amivel nézel rám, és az a mohó, ellentmondást nem tűrő rajongás, ahogy hozzám érsz, könnyen utat tört a szívemhez. Azt hiszem, nagyon régóta vágytam már ezekre, éppen ezért nem tudtam neki ellenállni, pedig sokszor megpróbáltam. Szeretem az agyadat, a humorodat, a lazaságodat, és azt, hogy te sosem fogadod el a lehetetlent, hanem mindig újabb lehetőségek után kutatsz, hogy elérd, amire vágysz. Könnyen el lehet veszni ezekben a tulajdonságokban, mert olyan energiával töltenek fel, mintha halhatatlan lennék, és ez függőséget tud okozni, akárcsak egy drog.

De sajnos, ahogy a bulik után is iszonyú teherként nehezedik az emberre a másnap, úgy a mi kapcsolatunk is sok kijózanító pillanattal vágott tarkón, jelezvén, hogy ez a féktelen imádat bizony csak az érem egyik oldala, amiért a másik oldalon mindketten sokat fizetünk. Számot vetettem a kiadásainkkal és a bevételeinkkel, és hoztam egy döntést, ezúttal véglegesen.

Az van, hogy ez a kapcsolat sosem fog elférni a neki szánt keretek között. Pontosabban, én nem fogok elférni a keretek között, mert nem vagyok oda való. Rettentően szerettem volna fenntartani veled ezt a viszonyt, ezért megpróbáltam kibújni a bőrömből és belebújni egy olyan nő bőrébe, aki meg tud felelni egy viszony szabályainak. De sajnos - vagy nem sajnos -, csúfosan belebuktam.

Nehezen ismerem el, de az az igazság, hogy nem akartam eléggé, mert ha eléggé akartam volna, akkor ment volna. Egyszerűen én nem így akarok kötődni valakihez, nekem ez édeskevés, a fél fogamra nem elég ahhoz, hogy valakinek ilyen mértékben odaadjam magam. Ez a kapcsolat így ebben a formában nem szolgált rá arra, hogy ennyire benne legyek, mint amennyire benne vagyok - de persze nem tudok kevésbé benne lenni :). Iszonyúan sajnálom valahol, de másfelől meg talán nem akkora baj, hogy helyén van a szívem, és nem hagyja, hogy letérjek arról az útról, amiben hiszek.

A szívem jelzései félreérthetetlenek: a folyamatos, gondtalan vidámságom 1-2 hónap leforgása alatt csökkenni kezdett, és a jókedv helyét felváltották a parttalan hegyibeszédek, a vélt vagy valós problémák, a bizonytalanság, és a sehova sem vezető út okozta félelmek. Én nem ilyen ember vagyok, és nem is akarok ilyenné válni, nem akarok így gondolni magamra, és azt se szeretném, hogy te így gondolj rám. Mint egy egykor csodálatos, fantasztikus csajra, aki hirtelen megbolondult és egy hisztis pics@ lett, akinek semmi sem elég. Szeretném, ha azokkal a pozitív tulajdonságokkal maradnánk meg egymás emlékezetében, amelyek anno összesodortak minket.

De közben az is igaz, hogy nekem tényleg semmi sem elég :)

Ez alapvetően egy jó tulajdonságom, hiszen rettentően nagy erőt ad ahhoz, hogy elérjem bármilyen célomat, amit kitűzök magamnak. Ám esetünkben nincs célom. Nincs nyugvópont, amit ha elérek, békébe kerülhet a lelkem, nincs jövő, amin lehet gondolkodni, nincsenek valódi, kézzel fogható tervek. Ezzel nem is lenne baj, ha nem lennék benne túlságosan érzelmileg. De már benne vagyok, és ezt elvitatni hülyeség lenne.

Tudom, hogy ez számodra kissé furcsa, és azt is tudom, hogy ezeket az érzelmi kérdéseket te jobban (máshogy - a szerk.) kezeled. Te tudsz mértékkel rajongani, te tudod kapcsolgatni az érzelmeket a fejedben, legalábbis mostmár. De én arra is emlékszem, mennyire a szívedre vetted, ha mással találkoztam, vagy ha egyáltalán felmerült annak a lehetősége, hogy más pasival töltök időt. Ezért jó ötletnek tűnt kizárni mindenki mást az életemből, hiszen őszintén szólva nem is volt rájuk igényem, mert ahogy te fogalmaztál "ha érzelmileg húzol valakihez, akkor nem tudsz mással ágyba bújni, és ez így normális".

De sajnos ami számodra a "más pasi", az számomra a saját feleséged, ami önmagában is abszurd gondolat, hiszen ő nem véletlen a feleséged. Úgy van rendjén, ha ti jól megvagytok együtt, ha jól érzitek magatokat együtt, ha szívesen töltötök együtt minél több időt. De én nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy míg én érzelmi elköteleződés okán elhajtok minden jelentkező férfit, addig téged otthon várnak, ahogy attól sem, hogy tulajdonképpen kettős életet kell élned annak érdekében, hogy engem magad mellett tudhass, és közben a családi életedet is biztonsággal üzemeltetni tudd.

Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy egyszerre két nőnek adsz szeretetteljes csókot, ölelést, hogy egyszerre két embert biztosítasz arról, hogy számíthat rád és mellette vagy. Tök beteg, hogy ez hetente legalább háromszor lepereg a szemem előtt, és nem tudom nem szégyellni magam azért, amiért ebben jelentős szerepet vállalok. Nem akarok úgy tenni, mintha ezzel együtt tudnék élni. Nem tudok vele együtt élni.

Persze erre jogosan merül fel a kérdés: ha visszaállítanám csatasorba a többi pasit, akkor könnyebben viselném mindezt? A válasz az, hogy nem tudom őket visszaállítani, mert már nem érdekelnek. És pont ez ebben a szörnyű, hogy nem tudunk egyenlő feltételeket biztosítani egymásnak, emiatt pedig akarva-akaratlanul igazságtalanság érzésem van, és irreális elvárásaim a kompenzálás tekintetében, aminek nyilvánvalóan nem tudsz megfelelni.

Tudod, azt se akarnám, hogy elválj miattam, mert onnantól kezdve lehet, hogy neked lennének irreális elvárásaid felém. Többen is feltették nekem már azt a kérdést, hogy örülnék-e neki, és én mindig azt válaszoltam, hogy teljesen irreleváns, hogy én örülnék-e neki. Neked otthon van a helyed, nekem pedig valaki olyan mellett, aki a testét, lelkét, idejét és rajongását nekem tudja szentelni. És nemcsak egy részét, hanem az egészét, amit megérdemlek. Éppen ezért a válás szót egyszer sem ejtettem ki a számon, és soha nem is fogom. Nem az én dolgom meghatározni senki házasságának az időtartamát. Az én felelősségem addig terjed, hogy a saját kapcsolataimról rendelkezzek.

Nem akarok tőled semmit sem elvárni, mert nem az elvárásaim miatt lettél kedves számomra, hanem magad miatt. De az is igaz, hogy nem akarok közel lenni valakihez, akinek nem adhatok ajándékot karácsonykor, akit nem hívhatok fel bármikor, amikor mondanék neki valamit, akihez nem állíthatok be egy szál csipkebugyiban, hogy a világ legszemérmetlenebb cédájaként elcsábítsam a bejárati ajtóban, akit nem kérhetek meg, hogy tanítson meg síelni, akinek nem vihetek egy levest, ha beteg, és akivel csak akkor tölthetek időt, ha éppen szerencsés a lapjárásunk. Sajnos ez csak akkor működik, ha a másik ember nem fontos, te viszont - személyiségedből fakadóan - addig mentél, és küzdöttél, amíg elérted, hogy legyen kedvem ilyeneket csinálni.

Ha máshol, más időben találkozunk, valószínűleg egy szuper kapcsolat lehetett volna a miénk, mert minden táptalaj adott lett volna ahhoz, hogy gyökeret verjünk egymásban. De jelen helyzetben ez a nagy energia csak egyetlen irányba tud utat törni, a rombolás irányába, mert a természetszerű fejlődés lehetősége teljesen kizárt. Én pedig nem akarok károkat okozni sem neked, sem magamnak. Nem akarlak hullámvasútra ültetni, játszani az idegeiddel, ahogy a saját idegeimmel sem. Már pedig most ez történik, mégha nem is szándékosan és tudatosan.

Az az igazság, hogy keserédes pillanat ez számomra, hiszen egyfelől elképesztően fogsz hiányozni, másfelől azonban büszke vagyok magamra, amiért képes vagyok visszaterelni magam a helyes útra, és nem okozok olyan károkat magamnak, neked és közvetetten a családodnak, amelyekkel nem tudnék lelkileg elszámolni.

Tőled "csak" annyit kérek, hogy engedj helyesen cselekedni, és ne nehezítsd meg a dolgomat, mert a végén úgyis elérem, amit akarok, de szeretném, ha ez mindkettőnknek a lehető legkevesebb fájdalommal járna.

A novellát egy olvasói levél alapján Fekete Tekla jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock