Mérgező szenvedélyek: talán a szerelem a legrosszabb...

Most már mindketten tudjuk, hogy ez nem is olyan valószínű. Ha végignézek rajta, ahogy az erkélyemen ül a kinyúlt pólójában reggel kilenckor, és az ötödik cigijét szívja, igenis van okom kijelenteni, hogy az az esküvő nem mostanában fog megtörténni. Megint összetörték a szívét, és ő megint láncdohányos lett. Pedig már vagy százszor leszokott. Mindig valaki miatt. Aztán vissza.

Így van ez a szenvedélyekkel. Kigyullad, lángol, mindent eléget, végül csak a hamu marad, amit jobb esetben elfúj a szél. Évával kezdődött, azt beszélik. A kígyó meg az alma volt először, aztán a sztorit átvette Disney, a főszerepet meg a királykisasszony és a gonosz mostoha. A lényeg egyébként ugyanaz: lányok, nők, akik nem tudnak ellenállni valaminek vagy valakinek - vagy éppen nem is igazán akarnak.

Miért nincs olyan verzió, hogy: "...és Hófehérke azt mondta:nem kell, te picsa! Itt lakom az erdőben, én is tudok almát szedni!" Nem, azt hiszem, az nem lett volna valóság. Talán pont az lenne a mese, ha nemet tudtak volna mondani. Mert Bea vagy én, mi hányszor álltunk ellen bárminek is?

Valahol tizenhat és tizenhét éves korunk között kezdődött, amikor a hetedik pohár után is engedtünk a vodkanarancs csábító ízének, meg a tíz szál Marlboro után jött a tizenegyedik is. Az első csók után kikötöttünk Petik, Kristófok, Ádámok meg ki tudja, kik ágyában, csak azért, mert szerettük csinálni. Inni, dohányozni, szeretkezni, ezer fokon lángolni és élni az életet tűzzel, szenvedéllyel. Hogy aztán eljöjjön a másnap, és úgy keljünk ki az ágyból, hogy "Bassza meg... Nem kellett volna..."

Szerintem Hófehérke is ilyesmit mondhatott, miután rájött, hogy nem kellene mindent a szájába venni (a herceg nyelvén kívül). Csipkerózsika megfogta a rokkát, Jancsi és Juliska meg akart enni egy egész házat, Piroska idegenekkel barátkozott - mert hajtotta őket valami, amiről tudták, hogy tilos, de mégiscsak egyszerűen jólesett megtenni. De minket nem Andersen, és nem a Grimm testvérek irányítanak titokban onnan fentről. Nem tudhatjuk, hogy minden tuti, és a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" lesz a vége.

Bea továbbra is a földön ül, és már sír is. Azt mondja, csokilikőr kell a kávéjába. Azt válaszolom, hogy reggel kilenc van - még mindig. Nem érdekli. Megint rágyújt. Lassan megnyugszik. Nyomkodja a telefonját, elmosolyodik. Megkérdem: "Na, mi van?" Azt mondja, írt a srác, hogy hiányzik neki. Bea öt perc múlva sminkben áll az ajtómban, azt mondja: "Kösz mindent, puszi, majd írok." Nézem az erkélyről, ahogy elmegy, a kezében az újabb szál cigijével, amit a felénél elnyom az első szembejövő kukánál. Azt hiszem, most megint le fog szokni, és visszatér a szerelemre. Bár nem tudom, melyik a mérgezőbb.

Nyitókép: Shutterstock