Évek óta csak az emlékeimben élsz, de ha tükörbe nézek, téged látlak

Csütörtöki nap volt, amikor utoljára találkoztunk. Láttam a szemedben, hogy menni akarsz, mert a földi kínok már elviselhetetlenné váltak. Nem akartam tudomást venni arról, amit mondasz, pedig határozottan hangzott a szádból, hogy meg fogsz halni...

Emlékszem, úgy hatéves lehettem, amikor kihívtuk hozzád az orvost, én pedig a szobámba rohantam, becsuktam az ajtót, kinéztem az ablakon, és sírva kértem a csillagokat, hogy ne történjen semmi baj. Szívem szerint akkor is ezt tettem volna, de 27 évesen az ember már nem szaladhat el a valóság elől. Könyörtelenül szembe kell néznie vele. Pedig mennyivel könnyebb volt gyerekként, ráadásul kisebbik gyerekként a szobába bújni a problémák elől, hiszen, ha becsuktam az ajtót, olyan volt, mintha nem is történne semmi gond.

Most pedig ott álltam az ágyad szélén, próbáltalak nyugtatni, fogtam a kezed, és legbelül tudtam, hogy ez a találkozás egészen más, mint a többi. Pedig pár nappal előtte még nem sejtettük, milyen kevés időnk van hátra. Te a pultnál lévő széken ültél, és arról beszélgettünk, milyen jó lesz az őszi szünetben végre pihenni egy kicsit. Megpihentél, de nem úgy, ahogy mi azt gondoltuk...

Néha még most is azt hiszem, hogy valaki felébreszt ebből az álomból, és folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk, hiszen annyi mindenről lemaradtál. Amióta elmentél, a kislányod férjhez ment, a saját lakásában lakik a férjével, ráadásul tőletek pár utcányira. Milyen rohadt igazságtalan az élet...

Mióta elmentél, összetörtem már százszor, és van, hogy most is úgy sírok, mintha nem lenne holnap, mégis próbálok arra gondolni, milyen mázlista vagyok, hogy eddig mellettem voltál. 58 év nem sok idő, de én vagyok a legszerencsésebb, hogy legalább ennyi ideig az anyukám voltál, másnak ennyi sem adatik meg.

A lelki szemeim előtt még most is látlak, és szebb vagy, mint valaha, hiszen már nincs eltorzulva az arcod a fájdalomtól, és nem azt látom a szemeidben, hogy menni akarsz. Boldognak látlak, kisimultnak, életigenlőnek, és bár nagyon hiányzol, és bármit megtennék, hogy legalább egyszer újra átöleljelek, közelebb vagy hozzám, mint eddig bármikor.

Ott vagy a lehulló falevelekben, a földre hulló esőcseppekben, a hajnali dérben, és a hideg szélben. Látlak a napsütésben, a virágra szálló pillangókban, és szeretném azt hinni, hogy most már mindig, mindenhol azokkal vagy, akiket a világon a legjobban szerettél. Velünk.

Bármerre megyek, látlak téged, és folyton arra gondolok, vajon mit mondanál, ha ugyanazon a síkon léteznénk... Sokszor kérek tőled tanácsot, és ha megfeledkezem magamról, a telefonom után nyúlva döbbenek rá, hogy már nem hívhatlak fel. Pár héttel ezelőtt, egyik reggel egészen máshogy láttam a tükörben, mint eddig. Becsuktam a szemem, elképzeltem, hogy ott állsz mögöttem, megfogod a vállam, én megfordulok, megölelsz, és sírva borulunk egymás nyakába. Aznap reggel zokogva mostam le az éjszaka nyomát az arcomról, és amikor a tükörbe néztem, villámcsapásként ért a felismerés, mennyire hasonlítok rád.

Pont ugyanúgy imádom a töpörtyűt, ahogy te, és a grimaszaimnál ugyanott ráncolódik a homlokom, ahol a tiéd. Remélem, egyszer a gyermekeimben is felfedezem majd a vonásaidat, és büszkén fogom mesélni nekik, mennyire hasonlítanak a nagymamájukra. Addig pedig minden egyes nap, amikor tükörbe nézek, élveezem, hogy egyre inkább téged látlak magam helyett...

Nyitókép: Shutterstock