Visszapörgetném az idő kerekét, hogy elbúcsúzhassak, mielőtt elnyel a semmi

Amikor utoljára láttalak, fogalmam sem volt arról, hogy ez az utolsó találkozásunk. Legbelül éreztem, hogy nagyon kevés időnk maradt, de a tagadás erősebb volt bennem, mint a felismerés, hogy hamarosan nélküled kell léteznem.

Mit is mondhatnék. Lassan öt hónapja próbálok nélküled létezni, és azt hiszem, büszke lennél rám. Mindent ugyanúgy csinálok, ahogy eddig, csak te nem vagy mellettem. Nem tudlak felhívni, hogy elmeséljem, mi történt velem aznap, és nem hallom a csicsergő hangod, ahogy azt kérdezed, mit főzz nekem hétvégén. Annyiszor nyúltam már a telefonom után, hogy elmeséljem, velem minden rendben, meg vannak az esküvői meghívók és a torta is, de már a telefonszámodat is töröltem. Egyszerűen nem tudtam minden egyes nap szembesülni azzal, hogy már nem érlek el.

Most már tudok beszélni a történtekről, és nem csuklik el a hangom minden egyes mondat végén a fájdalomtól, amit érzek. Az idő nem segít, inkább megrémiszt, hiszen minden megy tovább, pedig nem vagy itt. Az idő nem törődik a veszteséggel. Korábban azt hittem, ha ez megtörténik, én is meghalok, de élek. Talán mióta elmentél, azóta élek igazán, mert már tudom, milyen kevés időnk van valójában, és mennyire rosszul gazdálkodunk vele.

Forrás: Shutterstock

Tudod, cseppet sem hasonlítok arra az emberre, aki a halálod előtt voltam. Ő veled ment, én pedig teljesen új ember lettem. Hogy jobb, vagy rosszabb, azt nem tudom, de az biztos, hogy sokkal erősebb.
Próbálom visszaidézni az utolsó közös délutánunkat, de csak emlékfoszlányaim vannak. Érdekes, hogy az agy blokkol bizonyos dolgokat, hogy megvédjen minket a mérhetetlen fájdalomtól. Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy azt mondtad, meg fogsz halni, én pedig csitítottalak, és megnyugtattalak, hogy minden rendben lesz, hiszen te is ezt tetted velem egész életem során. Fogtam a kezed, a vékony, törékeny kezed, és azt mondtam, ha hazajöttél, mindent folytatunk, te pedig csak néztél rám.

Tudod, anyu, még azt is mondtam, hogy vidd magaddal a telefonod, hiszen amint beértél a kórházba, hívni fogunk. Amikor elbúcsúztam tőled, én tényleg hittem abban, hogy még találkozunk, és erős leszel, ahogy mindig, pedig legbelül tudtam, ez most más búcsú. Én még aznap este hívtalak, de te már nem vetted fel a telefont...

Csütörtöki nap volt, amikor utoljára találkoztunk, én pedig sosem felejtem el az arcod. Alig egy nappal később csörgött a telefonom, és a bizonytalanság leplét lerántva megérkezett az a hír, amit soha, senki nem akar hallani. Elmentél. Örökre itt hagytál, pedig el sem búcsúzhattam tőled.A halál igazságtalan, és nem törődik semmivel. Nem számít, kit várnak haza, és kit nem, könyörtelenül lecsap, és magával visz mindenkit, akinek lejárt az ideje.

Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, melletted ülve elmondanám, mennyire hálás vagyok neked, hogy felneveltél, és ennyire szerettél. Megköszönnék mindent, amit kaptam, és amit tőled tanultam, és olyan szorosan ölelnélek, hogy azt kérnéd, engedjelek el. Tudod anya, megyek tovább, mert te is ezt akarnád, de tudd, hogy piszkosul nehéz nélküled, és minden egyes nap azt várom, hogy besétálj az ajtón, megölelj, és csak annyit mondj: „Itthon vagyok!".

Nyitókép:Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek