A temetés után mi következik?

- Hova lettek a tradíciók? Ha valaki elvesztette egy közeli hozzátartozóját, akkor szinte nincs külső jele a gyásznak. Jó ez?

"Annyira nincs a gyásznak kultúrája, hogy az emberek nem tudják, hogy mivel segítenek vagy ártanak. Többnyire jó szándékból ártanak. Különösen érvényes ez a gyerekek esetében, mert túlságosan próbálják megóvni őket. Sokszor előfordul, hogy a kisebb gyerekeket kizárják a gyászból: nem viszik el őket a temetésre, nem beszélnek róla. És ezek a gyerekek felnőttként arról számolnak be, hogy ez végül súlyosbította a veszteségérzésüket.

Semmiképpen sem jó, hogy így kihalt minden szertartás és rituálé, ami a halálhoz kapcsolódik. Mondjuk, ha lenne helyette más, ha csak átalakult volna, akkor nem lenne baj. De nincs más. Most elvárás, hogy minél előbb legyünk túl rajta, ne mutassuk, helyette mosolyogjunk. Ne szennyezzük a környezetet a saját fájdalmunkkal. Egyáltalán, hogy jövünk mi ahhoz, hogy szórjuk ezt a depressziót? A gyászoló meg közben azt gondolja, hogy úgyis csak elutasításban van része, úgysem kap segítséget, akkor miért is mondja?

Ez mind nagyon rossz. Korábban a fekete ruha segítette a gyászolókat. Az adott egyfajta tiszteletet, méltóságot, és mindenki tudta, hogy viszonyuljon hozzá. Ma nem mernek rákérdezni. Dilemmáznak: kérdezzem? Ne kérdezzem? Felszakítok sebeket? De ez eleve egy téves hiedelem, mert miféle sebeket lehet felszakítani? Azokat, amik már beforrtak, de egy gyászolónál nincs erről szó. Végtelen nagy a zavar az egész témában. Ám a gyászruha a viselőjének segíthet, akár úgy is, ha rejtve marad, mondjuk, a fehérneműje a fekete."

- Hogyan segíthetünk egy gyászolónak?

"Régóta hangoztatott teóriám, hogy ha ennyire zavarban vagyunk, akkor be kell azt vallani. Egyszerűen meg kell mondani, hogy nem tudom, hogyan viselkedjek. Hiszen egy gyászolónak a legbántóbb az elkerülő magatartás. Például, ha a legjobb barátja nem hívja fel telefonon, mert nem tudja, hogy mit mondjon. Ilyenkor nem is az lenne a lényeg, hogy mit mond, hanem hogy valamit belemakogott a telefonba, és ebből a gyászoló tudja: vele érez."

- Mi a helyzet, ha haragban vagy sérelmekkel telítve kényszerülünk elválni a szeretett hozzátartozótól?

"Nagyon rányomhatja a bélyegét nemcsak a gyászra, hanem a halott-tal való kapcsolatra. Ilyen a bűntudat is. Mondom a saját példámat: az anyukám meghalt, és valahogy nem úgy tudtam helytállni, vele lenni az utolsó stádiumában, és amikor meghalt, a gyászt is elfojtottam. Hosszú évek után, amikor ez feloldódott, akkor nagyon megváltozott a kapcsolatunk. Persze ez ilyenkor már egy szimbolikus viszony. Szoktam is mondani mindenkinek, hogy nem elengedni kell az elvesztett szerettünket - hiába harsogja ezt a világ. Át kell alakítani egy olyan szimbolikus kapcsolattá, amit nem szabad, hogy ez az utolsó időszak megrontson. Millió szép emlék fűzhet egy édesanyához, édesapához, és végtelenül igazságtalan lenne, hogy az utolsó időszak határozzon meg mindent. Járható út lehet, ha a gyászoló készít egy emlékművet a szeretett személynek. Fényképekkel, történetekkel, rokonok bevonásával. Le kell cserélni azt a végső képkockát. Munkát kell fektetni a feldolgozásba."

- A kisgyerekeknél sem kell, hogy tabu legyen a halál?

"Ez egy nagyon fontos kérdés. Tulajdonképpen mi rontjuk el a gyerekeket, mert minket is elrontottak. De ők olyan természetesen kérdeznek rá dolgokra, és mi jövünk zavarba, holott nyíltan kellene válaszolnunk. Csak ehhez előbb a halálhoz való viszonyunkat kell helyre tenni. Jóban kell lenni a halállal, elfogadni, hogy az élet része."

Nyitókép: iStockphoto