Nem "érek rá" elgyászolni az anyámat

Kevesen kérdezték meg tőlem őszinte és nyílt szívvel, hogy hogy vagyok. Mindössze talán egyetlen ember. Bár nem, mintha bármit is tudtam volna rá felelni. Mint ahogy azt sem tudtam, hogyan kellene viselkednem. Mit illik ilyenkor tenni és mit nem? Meddig lehet gyászolni? Vagy egyáltalán, lehet ma még gyászolni?

Ezernyi kérdés és fojtogató fájdalom közepette ültem a fodrásznál. Igen, két héttel anyám halála után ültem az ismerős szalonban, ahol most minden idegennek hatott. Valami keleties hangzású zene szólt, kellemes, meleg levegő áradt be a félhomályban úszó szalonba. Talán, ha nem fájdalomtengerben úszom éppen, akkor még meghittnek is találom.

De most csak azon tudtam morfondírozni, hogy vajon mit fogok felelni a "Hogy vagy?" kérdésre egy olyan embernek, akivel szinte mindent meg szoktam osztani. Hogyan öntsem szavakba, hogy elvesztettem az édesanyámat? Mondjam, hogy meghalt az anyám, és már el is temettük? És a mai alkalmat csak azért nem mondtam le, mert pénteken már harci díszben kell állnom egy 200 fős rendezvény kellős közepén? Vagy csak annyit mondjak, hogy elvesztettem az anyukámat? De mi van, ha nem érti meg elsőre, én pedig nem tudom elismételni, mert rám tör a szűnni nem akaró sírás? Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék.

Pont úgy, ahogy az embereknek sem körülöttem. Nem tudták, hogy mit kezdjenek a helyzettel. Mégis a legjellemzőbb és egyben a legfájóbb az volt, hogy leginkább semmit nem akartak vele kezdeni. A többség igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mondván, az élet megy tovább. Ilyenkor csak az a kérdés merült fel bennem, hogy "Velem vagy nélkülem?"

Közben ott volt egy másik érzés is bennem. Nem akarom túldrámázni. Nagyon csúnyán hangzik. Mégis hamar megéreztem, hogy ezt várja el a világ: csak semmi dráma. És fejet hajtottam előtte. Ne legyenek könnyek, átvirrasztott éjszakák, búskomorság, depresszió és munkaképtelenség. Hiszen ezekre nem érünk rá. Menni kell, hajtani kell, csinálni kell. Az élet robog tovább. És nálam tényleg robogott is.

És azt hiszem, még most sem vagyok túl rajta, és bizonyos értelemben talán soha nem is leszek. Az élet ugyan tényleg ment tovább - ebben mindenkinek igaza volt -, csak ez már nem ugyanaz az élet, mint előtte volt.

Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy valami kiveszett a mai társadalomból. Valami olyasmi, ami az élet része. Az agyunkkal tudjuk is, hogy ez így van, de amikor kikerülhetetlenül szembe kell nézni vele, akkor bámuljuk, mint egy ufót, és próbáljuk elhitetni, hogy nincs is ott semmi. Pedig van, és helye is van - vagy legalábbis kellene, hogy legyen.

A gyásznak kellene, hogy teret adjunk. A társadalomnak, de mindenek előtt a közvetlen környezetnek védőhálóként kellene szolgálni. Ahelyett, hogy csodabogárnak tart, mert képtelen vagy könnyen venni, hogy elvesztettél valakit, aki az életed meghatározó része. Igen, még most is, így, jelen időben. Hiszen attól, hogy a földi élete véget ért, neked még nem szűnt meg létezni. Álmodsz vele, beszélsz hozzá, kérdéseket teszel fel neki, bejárod a kedvenc helyeiteket, nézed a kedvenc filmjeiteket.

Sőt, időről időre felfedezel magadban egy vonást, egy hanglejtést és mosolyt, ami pont olyan, mint egykoron az övé volt. És legyünk őszinték, hogy időnként haragszol is rá. Méghozzá nagyon. És azt tudod, hogy ez normális? Tisztában vagy vele, hogy ez a gyászfolyamat része? Remélem, hogy te igen, mert én nagyon sokáig nem tudtam.

Nyitókép: iStockphoto