Te lemondanál a szerelemről a gyerekeid kedvéért?

Pont úgy kezdődött minden, mint egy romantikus filmben. Ahogy a "nagykönyvben" meg van írva. Te elmesélted az eddigi életed rövid összefoglalóját, elmondtad, mi a kedvenc hobbid, milyen virágot szeretsz.

Megtudtam, miért adtad fel a megszokott kényelmet és választottad az ismeretlen utat a kitaposott ösvény helyett, és rögtön láttam, hogy nem vagy hétköznapi nő. Nekem is volt miről mesélnem - megmutattam a sebeim, nem tartottam titokban semmit. Kinyitottam neked a könyvet, ami rólam íródott, és a legszomorúbb oldalakat sem takartam el. Kitártam a szívem, tartózkodás és szégyenkezés nélkül. Talán mert őszintén bíztam benne, hogy a további üres lapokat együtt írjuk majd tele.

Szépen alakult a történetünk. Sok volt bennünk a közös vonás. Izgalomban és szenvedélyben sem szenvedtek hiányt az együttléteink. Későn jöttünk rá, hogy már a kezdetekkor elrontottuk az egészet. Mert csak te és én voltunk jelen, csak ketten fértünk el az oldalakon...  

Pedig a mesénknek több emberről kellett volna szólnia. Nem egy férfiról és egy nőről, hanem két családról - hiszen neked is vannak gyermekeid és nekem is. Mindketten egyedül neveltük őket, így ők töltötték ki teljes mértékben az életünket. Addig a pillanatig, amíg nem keresztezték az útjaink egymásét.

Utólag már tudom, mekkora hiba volt, hogy nem írtuk be őket a mi kis regényünkbe. Így soha nem jutottunk olyan közel egymáshoz, hogy teljesen megosszuk az életünket, a gondokkal és nehézségekkel együtt. Csak két szereplőnek jutott hely, és azt hittük, jó ez így. Őrült, észveszejtő szerelem volt. Egy idő után azonban túlságosan eltávolodtunk a valóságtól, és nem tudtuk beilleszteni a kapcsolatunkat a hétköznapokba.

Forrás: Shutterstock

Nem értük el azt a boldogságot, meghittséget, harmóniát, amire szükség lett volna ahhoz, hogy élhető jövő várjon ránk. Hiszen csak szerelmesként ismertük egymást, miközben apaként és anyaként, családfenntartóként is működtünk...  "Csak" szerelmesek voltunk, nem alkottunk életközösséget. Nem engedtük közel a másikhoz a szeretteinket, azokat, akik nélkül egyikünk sem tudta elképzelni az életét: a gyerekeinket. És ez egy idő után már nehézségeket okozott. Nem mertem felvállalni, hogy hazavigyelek és azt mondjam: "Ő az a nő, akit szeretek. Próbáljátok meg elfogadni és szeretni!" Te ugyanúgy tartottál ettől. Nem akartál beengedni a bázisod falai mögé. Így hát elzárkóztunk mindketten, ez pedig szép lassan felemésztette a szerelmet.

Nemcsak a múltunkat kellett volna megosztani egymással, hanem a jövőt is. Már az alapozás félresikerült, így lehetetlen volt biztonságot nyújtó, tetőt tartó falakat építeni. A mi falaink nem tetőt, hanem távolságot tartottak: köztem, a gyermekeid, közted és a gyermekeim között. Sajnos túl későn ismertem fel mindezt. Ha még egyszer lehetőségem volna rá, hogy újrakezdjük, már mindent másképp csinálnék. Elvakított a szépséged, eszemet vette a magával ragadó nőiességed, de még ennél is jobban eluralkodott rajtam a félelem. A félelem, hogy rossz ötlet bárkit is közel engedni a családomhoz.

Ma már nem hagynám, hogy ez az aggódás maga alá gyűrjön. Kockáztatnám a csalódást, vállalnám a nehézségeket, és én magam is odaállnék a srácaid elé. Mert egy hosszú távú kapcsolatban muszáj egymás életének részévé válni - a szenvedély lángolása önmagában kevés.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek