Más után vágyódtam, miközben mindent megadtál nekem!
Míra percek óta bámult a semmibe a busz ablakán át, fülessel a füleiben, de szinte még az üvöltő zenét sem hallotta a fáradtságtól. Már félálomban volt, mikor egy fiatal édesanya mellé ültette a kislányát.
Először ügyet sem vetett rájuk. De aztán az anya ölbe vette a gyermekét, aki békés álomba merült, ő pedig lopva nézte őket. A nyugalmat, azt az egyszerű, színtiszta boldogságot, ami kirajzolódott a kicsi arcán. Aztán keserű szájízzel konstatálta, hogy ha együtt marad Istvánnal, már az ő gyermekük is ilyen idős lenne. És végre, hosszú idő után elborították a szép emlékek.
Nem a fájdalom, a dac, a düh, hanem az a csodás, már-már földöntúli, önfeláldozó szerelem, amit a férfitől kapott majd' másfél éven át. A tiszta, őszinte féltés, az érzés, hogy a másik saját magánál is előbbre helyez. Igen, neki tényleg olyan volt Míra, mint a levegő. Egy túlhajszolt munkanap után hajnalban is képes volt elutazni hozzá, hogy a pihenésre szánt röpke 2-3 óráját vele tölthesse.
Szerette, ezért nem nézte önmagát. Nem számított, hogy az ájulás szélén dolgozott le napokat, csak az, hogy a másik felének jó legyen. Hogy örömet tudjon szerezni. Magáénak vélte a nő terheit, és ez a közös teherviselés tette még boldogabbá.
Ám Míra nem értette. Fogalma sem volt, mit kezdjen a hirtelen ölébe pottyanó boldogsághalmazzal. István hajnalban, indulás előtt még kitépett egy lapot a füzetéből, hogy pár szóban leírja, mennyit is ér neki ez a szerelem. Ez az üzenet fogadta ébredés után, a fürdőszobatükrön minden reggel. De nem tudott ezzel mit kezdeni.
Azt is utálta, hogy István álmában nézi. Nem akarta, hogy így lássa, nyitott szájjal, szanaszét álló hajjal. Pedig a másik így is gyönyörűnek vélte. Valósággal rajongott érte a férfi, és olyan harmonikus közös életet teremtett kettejüknek, amiről álmodni sem mert azelőtt. Ő pedig csak ámult. Nem hitte el, hogy valóban talált valakit, aki mellett nem rabszolgasorban kell élnie, hanem a tenyerén hordozza.
István már az elején tudta, hogy a párja szíve még nincs teljesen rendben, de nem érdekelte. Ő akart az lenni, aki visszaadja a férfiakba, a szerelembe vetett hitét. A lány pedig még akkor sem értette, mi ez az egész, mikor feleségül kérte. Sosem volt a türelméről híres, kettejük mesebeli pillanatait pedig úgy élte meg, mintha valami mézesmázos maszlag lenne. Holott ha képes lett volna felfedezni, mennyit is ér a férfi valójában, boldog lehetett volna. Ehelyett olyasvalaki után sóvárgott, aki nem kért belőle. Milyen tipikus, ugye?
Sok szenvedéstől megkímélte volna magát, ha időben felismeri mindezt. Cserébe gyűlölte a férfit - vagyis csak szerette volna gyűlölni. Minél inkább tudta, hogy kettejük szerelmét ő rontotta el - mert unalmasnak talált mindent, amit becsülnie kellett volna -, annál inkább a másikat akarta okolni. Mert elhagyta és nem várta meg, hogy rendbehozzák, ami kisiklott. Mert elege lett abból, hogy csak ad, és nem jár érte megbecsülés.
Elege lett a nőből, aki azelőtt a mindene volt. És ez olyan elviselhetetlenül fájt Mírának, hogy mindennél jobban akarta utálni, hátha így kevésbé fáj majd, hogy elveszítette. Hátha így kevésbé szorítja a torkát a mardosó bűntudat.
A szorításból még akkor is nehezen szabadult, mikor István már rég messze járt. A lelkiismerete nem akarta elhagyni, hiába szerette volna. Hosszú időbe telt, míg egy testi-lelki leépülés hullámvasútja után végre ismét egyenesbe hozta az életét. A mai napig bánja az elhibázott döntéseket, a meg nem értett szavakat, az elmulasztott öleléseket. A közönyt, amit megbecsülésre kellett volna cserélnie. De minden történet jó valamire, ha másra nem, hát tapasztalatnak - és Míra legalább tanult belőle...
Nyitókép: Shutterstock