Bulizni 40 felett is jó, csak bírjuk!

Az egész bulitéma roppant érdekes számomra. Egyrészt, hiszek abban, hogy a szórakozás, kikapcsolódás mindenkinek jár. Még a negyvenen túliaknak is. A kérdés csupán az, hogyan lehet ezt normálisan kivitelezni?

A barátnőmmel nekiduráltuk magunkat, hogy na, akkor mi most bulizni fogunk. Oké, de hogyan? Hol?
Gyorsan szembesültünk azzal, hogy az összes szórakozóhely tizenöt-, húszévesekkel van tele. Persze, be lehet közéjük osonni, de na... Nyilvánvalóan nem tartozunk oda, és az sem biztos, hogy szeretnénk, hiszen abból a korból már kinőttünk. Ami annyi idősen vállalható és kötelezően kipróbálandó volt, arra ma már nem vágyunk.

Olyan, kifejezetten a mi korosztályunknak kialakított szórakozóhelyek, ahol kulturáltan lazulhatnánk, nincsenek. Párszor elmentünk ide-oda, de amit tapasztaltunk, attól leesett az állunk. Azt láttuk, hogy a bulizást sokan úgy értelmezik, hogy a hétköznapi taposómalomból kiszabadulva, most aztán elereszthetik a gyeplőt.

Néztük a korosztályunkat, elsősorban a nőket, mert mi is nők vagyunk és kíváncsiak voltunk, hogy ők hogy érzik jól magukat. Nos, egyikőnknek sem jött be, amit láttunk. Közszemlére kirakott mellek és hátsók, combok. Alig takaró cuccok. Vastag smink, erőltetett mosolyok. Harsány viselkedés. Rengeteg alkohol. Húha! Látszott, hogy itt minden eladó. Nem számít, ha család van, nem baj, ha van pasi. Ezen az éjszakán semmi sem számít.Néztük ezeket a nőnek alig nevezhető csajokat, ahogyan részegen, hülye vigyorral az arcukon mindenkivel flörtöltek. Rámásztak a pasikra. Vedeltek. És a parketten, táncnak nem nevezhető vonaglásokat hajtottak végre. Összenéztünk: valóban így kéne?

A barátnőm megbökött: "Te, menjünk inkább haza!"

Így hát, leforrázva hazabattyogtunk.

"Figyelj, én nem hiszem, hogy mindenki ilyen. Biztos van kivétel, csak rossz helyre tévedtünk be" – köszönt el a barátnőm.

Ezért aztán következő hétvégén elmentünk egy másik helyre, ahol táncolni is lehet, mert azt nagyon szeretünk. És ott már nem esett le az állunk, de kiábrándultunk, újra. Most már a pasikat is néztük. És arra jutottunk, hogy ez kész téboly. Ide tényleg csak azok járnak, akik ki akarnak vetkőzni magukból, és nem számolnak a következményekkel. Negyven fölött is tizenöt éves módra öltöznek, viselkednek. Mindenki vedelt, és sokan mást is használtak...

Forrás: Shutterstock

Nem vagyok sem szent, sem prűd, de ezt soha nem értettem. Amikor itt volt az ideje, kamaszként én is lefutottam a kötelező köröket: rengeteget buliztam, ittam is és kerültem vállalhatatlan helyzetbe is. Ki nem? De ezt illik kinőni. És illik rájönni, hogy alkohol és egyéb szerek nélkül is lehet jól érezni magunkat. Meg aztán egy idő után ki szeret mindig másnapos lenni?

A lényeg, hogy ezt már nem akartuk. Nem akartuk lejáratni magunkat. Sem önmagunk, sem a családunk előtt. És romba dönteni sem akartunk mindent egyetlen alkoholmámoros éjszaka miatt.
Arra jutottunk, hogy oké, akkor ezek a helyek kilőve, keressünk mást.

Szétnéztünk, mire jó az internet meg a facebook? Például arra, hogy az adott kávézó, egyéb éjszakai szórakozóhely profilja látható. Van fönt egy rakás kép, amiből azért le lehet szűrni ezt-azt. Többek kötött a színvonalat, és azt is, hogy kik látogatják és mi jellemző az ott szórakozó emberekre. És akkor végre rátaláltunk egy helyre, ami egyszerre volt kávézó, kajálda és kicsi rendezvények, koncertek helyszíne. Nekiveselkedtünk, hogy na, akkor itt teszünk egy próbát, és láss csodát, minden klassz volt.

Akik ott szórakoztak, teljesen kulturáltak voltak. Főleg a mi korosztályunkkal találkoztunk, de voltak fiatalok is, ám itt minden kerek volt. Tiszta volt a hely. A vécé is, ami nagyon fontos: nem volt lepisilve, összehányva, nem úszott a padló mindenféle gyanús dologban, és még az illat is jó volt. Az asztalok is mindig rendezettek voltak, nem voltak tele hamutálakkal, széthagyott poharakkal, üvegekkel. Az összes  bártendernek és pincérnek kifogástalan volt a modora és a szakmai tudása. Normális zene szólt, normális hangerővel, lehetett beszélgetni. Még egy kis tánctér is volt, kellemes félhomályban, ahol teljesen kulturáltan táncoltak az emberek: semmi vonaglás, kirakott testrész, senki senkire nem akart rámászni.

"Azta, ilyen is van! De jó!" – ujjongott a barátnőm.

Leültünk, egyetlen koktélt ittunk mindketten. Alkoholosat. Csak egyet, mert nagyon ínycsiklandónak tűnt: én kávésat, amit még meg is gyújtottak, a barátnőm meg valami "radioaktív színűt". Utána csak ásványvizet ittunk. Beszélgettünk, nevettünk. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy nyúlik a képünk. Meg lopva ásítozunk. Elnevettem magam.

– Azt hiszem, itt a vége. Kinyúltunk. Hány óra van?
– Hát...nem hiszem el, de még csak tizenegy – csodálkozott a barátnőm.
–Tizenegy?
– Aha. Te meddig akarsz maradni?
– Hát öööö... – csak néztem "értelmesen".

Látszott mindkettőnkön, hogy forog odabenn a sok fogaskerék. Próbáltuk összerakni. Anno hajnal 5-6-kor úgy dobtak ki bennünket mindenhonnan, és nem voltunk fáradtak. Reggel 10 előtt haza sem mentünk. Akkor lefeküdtünk, aludtunk estig és kezdtük újra. Most meg este 11 óra és kinyúltunk. Egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés. A barátnőm vihogva csapkodta a vállam:

Tudod, mire vágyom? A kényelmes ágyamra, a férjemre, az ágyamra. Egy jó meleg takaróra, meg maximum egy filmre. Vagy könyvre. Vagy együtt lenni a férjemmel. De ebből itt elég. Alig tudom nyitva tartani a szemem.
A végén annyira nevettünk magunkon, hogy a jókedvünk ragadós lett. Bár senki sem tudta, minek örvendezünk ennyire, velünk nevettek. Így hát fizettünk, szépen hazacsámborogtunk. Na nem úgy, mint régen, gyalog a fél városon. Taxival. Amikor elbúcsúztunk egymástól, megállapítottuk, hogy bulizni még mindig jó, de már csak így, és ilyen rövid ideig. 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek