Már mindenkinek megkérték a kezét, csak nekem nem - de mi ezzel a baj?

Bridges Jonestól mindenki megtanulta a kétezres évek elején, hogy harminc felett rém ciki, ha az ember még nem házas, pláne, ha még szingli is. Én viszont naivan azt gondoltam, hogy ezen már azóta túl vagyunk, és a múltban hagytuk a szinglik és a még nem "meggyűrűzöttek" megbélyegézést. Én naiv.

Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem vagyok szingli, így arról nem is igen tudok beszélni, hogy a társadalom szemében milyen státuszban vannak jelenleg az egyedülállók, és milyen bélyegeket és nyomasztó hatásokat kell elviselniük nap mint nap. Azonban nemrég megtapasztalhattam egy ehhez egészen hasonló, szintén kifejezetten kellemetlen élményt:

Mégpedig, amikor a jegyességben járó párok néznek rád lesajnálóan azért, mert már mióta párkapcsolatban vagy, mégsincs gyűrű az ujjadon. Pedig még csak nem is múltam 30, és nem is 10 éve élek párkapcsolatban. 25 vagyok, és két és fél éve vagyunk együtt.

A lánykérés és a házasság kérdésköre az utóbbi hónapokban szinte észrevétlenül kúszott be a mindennapjainkba. A körülöttünk lévő emberek vagy mostanában házasodtak, vagy mostanában házasodnak, vagy éppen eljegyezték egymást, vagy lehet tudni, hogy a közeljövőben tervezik. Ráadásul jövőre esküvői tanú leszek, így az utóbbi időben menyasszonyi ruhaszalonokat jártam, különböző színű asztali futókat és virágdíszeket nézegettem, és természetesen a menyasszonnyal is leginkább az esküvő körüli ügyekről beszéltünk.

Ezek az események pedig kifejezetten lelkesítők. Fantasztikus látni, ahogy a barátaink új szintre emelik a párkapcsolatukat, hogy révbe érnek, hogy izgalmas időszakokon mennek keresztül, és szuper érzés mindennek a részese lenni.

Forrás: Shutterstock

Egyetlen apró bökkenő van csak, mégpedig az, hogy nálunk egyelőre nincs tervben a lánykérés, emiatt pedig a házasulandó barátaink úgy tekintenek ránk, mintha ufók lennénk. Maximálisan elkötelezettek vagyunk egymás mellett, és tudjuk, hogy egy szép napon össze fogunk házasodni, azonban a józan ész azt diktálja, hogy most ne erre fektessük hangsúlyt.

Nemrég találkoztam az egyik jegyespárral, csak így hármasban, és mint az utóbbi időben már oly' sokszor, ismét feljött a fontos kérdés: ti mikor terveztek megházasodni? Én pedig ismét rávágtam, hogy majd valamikor máskor. Elmondtam, hogy mindkettőnk szülei elváltak, ezért kicsit óvatosabban állunk a dologhoz, nem akarunk elkapkodni semmit.

A jegyespár pedig csak állt értetlenül, hiszen elmondásuk szerint azt látják rajtunk, hogy nagyon jól megvagyunk, és tényleg megtaláltuk egymásban az igazit, így minden adott lenne. A vőlegény pedig ezt még megfejelte azzal is, hogy sajnálkozva rám nézett, kicsit sajnálkozva meglapogatta a hátamat, majd azt mondta, ne aggódjak, az én emberem le se tagadhatná, mennyire szeret, és ő biztos benne, hogy egy éven belül megkéri a kezemet.

Na és itt vesztettem el a fonalat. Tényleg elkezdtem úgy érezni magam, mintha ufó lennék, és teljesen más nyelvet beszélnénk. Hiszen én azt mondtam, hogy még nem állok készen erre az életreszóló elköteleződésre, és még várnék vele, ehhez képest a jegyespár úgy reagált erre, mintha azt mondtam volna, hogy megveszek azért, hogy feleség legyek, de az én csúnya-rossz-gonosz párom nem hajlandó meggyűrűzni, és emiatt a padlón vagyok.

Csak bizonygatták, mennyire érzik, hogy szeret engem ez az ember, és csak nyugtattak, hogy ne aggódjak, hamarosan eljön az én időm is. Én pedig sehogy sem tudtam megértetni velük, hogy engem boldoggá tesz az a párkapcsolati státusz, amiben jelenleg vagyunk.

Forrás: Shutterstock

Pár nappal később ismét összefutottunk, de akkor már négyesben. Ismét feljött az esküvő kérdésköre, mégpedig úgy, hogy a menyasszony csillogó szemekkel rám nézett, és elújságolta, hogy az egyik ruhaszalonba érkeztek úgy menyasszonyi ruhák, és vannak olyanok is, amik nekem biztos tetszenének, szóval nézegessem meg, és hátha hamarosan már lesz okom ruhát próbálni - hiszen ugye hátha lassan már megkéri a kezemet ez a jóember itt mellettem (kacsint-kacsint).

Egyáltalán nem volt lelkileg felkészülve arra, hogy aznap is egy ilyen - egyébként inkább a nagyszülőkre jellemző - nyomásgyakorlással fogom szembetalálni magam. Nem azért, mert megijedtem volna attól, hogy az emberem hirtelen megzavarodik, hogy talán felé mást kommunikáltam, és eltitkoltam előle, hogy már rég egy gyűrűről álmodozom, vagy hogy megijed, és elszalad. Csak mégsem akartam volna ismét belekezdeni a pár nappal korábbi "szegény, gyűrű nélküli lány" történetébe.

Szerencsére nem is kellett, mivel az emberem, látva a zavaromat azonnal a segítségemre sietett, és olyan választ adott, amivel sikeresen meg tudta nyugtatni a jegyespár lelkét is a házasodási szándékaink felől, de azért mégsem térdelt le ott helyben előttem:

Kijelentette, hogy akkor fogunk megházasodni, amint megtaláltam a számomra tökéletes menyasszonyi ruhát. Nem korábban és nem később, mivel a ruha a nap legfontosabb kelléke, ő pedig leendő férjemként nem hagyhatja, hogy csak egy közepesen-átlagosan tökéletes ruhában fogadjak neki örök hűséget - persze akkor már azt is hozzátette, hogy ez azt is jelenti, hogy ha sosem találom meg a tökéletes ruhát, sosem áll oltár elé velem.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek