A feminizmus csapdája: a fölényeskedő, kimért, jéghideg nőktől mentsen meg az isten

Helytállnak a munkahelyükön, többnyire erőn felüli feladatokat is elvállalva. Minden idegszálukkal és tettükkel építik a karrierjüket. Emellett extrém módon karban tartják magukat. A tizenórás munkaidejük után futnak, edzenek. Nem főznek, munka közben vagy után gyorsan bekapnak valami egészséges salátát, egyebet. Nem riadnak vissza attól sem, hogy akár nekilássanak a lakásfelújításnak. Fúrnak, faragnak, szerelnek. Többnyire magányosak, szinglik.

Van valami ezeknek a nőknek az arcán, a tekintetükben, ami azonnal elárulja őket. Akkor is, ha nőiesen öltözködnek, mert rajtuk valahogy ez is férfias. Legyenek akármilyen csinosak, ápoltak, ordít, hogy valami mégsem stimmel. Nem stimmel, akárhogyan állítják, hogy jól érzik magukat a bőrükben. Ugyanis teljes mértékben eltávolodtak a női mivoltuktól. Képtelenek nőként megélni önmagukat, ez pedig - minden siker ellenére -, komoly meghasonulást okoz egy idő után.

Félreértés ne essék. Nincs bajom azzal, ha egy nő nem csupán könyhatündérkedésre vágyik. Ez mindenkinek a magánügye. Nincs baj azzal, ha szeretne a munkájában sikeres lenni és nem csak egy férfi árnyékaként élne. Mert ez a típus ezt így éli meg. Mert valahol, valami elcsúszott.

Anno a feminizmus hozott olyan dolgokat a nők életébe, melyeket addig nélkülöztek. Elmehettek dolgozni, végre dönthettek a vagyonuk és a testük fölött. Önállóvá válhattak. Csak aztán sokan átlendültek a ló túloldalára.

Igaz, hogy egy nőnek is járnak ugyanazon jogok, mint egy férfinak. Igaz, hogy a nők emberként egyenlőek a férfiakkal, de azt ne felejtsük el, hogy nem egyformák! Van egy pont, amit talán nem kellene átlépni. Azt a pontot, ahol elfelejtünk nőnek maradni. Ahol eltűnik a befogadás, az érzékenység, sorolhatnám.

Ha egy nő annak érdekében, hogy érvényesüljön, idomul és férfiként kezd viselkedni mondjuk egy multicégnél, az bedarálja. És egyre messzebbre kerül önmagától. Itt kezdődik a baj: talán már észre sem veszi, milyen dühödten, fogat összeszorítva él egy szerepet, ami nem ő.

Tudom, a szükség nagy úr. Sokan vannak egyedül. Akár saját döntésként, akár kényszerből. Ha az utóbbi okán él egyedül egy nő, annak muszáj megkeményítenie magát. Mert mindenre egyedül van. Mindent meg kell oldani, a problémák nem várnak, ha elromlik valami. Azt azonnal kell orvosolni. Ha egyedül él egy nő, akkor családfenntartóvá, egyedüli kenyérkeresővé válik, ami szintén nem a női oldalának kedvez.

De mi van akkor, ha nem ilyen okok állnak a háttérben? Vannak olyan nők, akik egyszer csalódtak. Csalódtak egy férfiban. Hogy miért, milyen okból, gyerekként vagy felnőttként, az most nem érdekes. A következtetés, amit ebből levontak, annál inkább. Mert itt mutatkozik meg igazán, hogy valami elcsúszott. Mert onnantól ezek a nők férfigyűlölővé válnak, és tévesen azt hiszik, úgy óvhatják magukat az újabb sérüléstől, ha megmutatják, hogy tudnak ők férfimód élni. Onnantól pedig azt is meg akarják mutatni, hogy nincs szükségük férfira. Nélkülük is tökéletesen boldogulnak.

Mindent meg tudnak oldani, soha nem kérnek segítséget, ha igen, azt kizárólag szolgáltatótól. Mert ott megrendelik, kifizetik és kész. De soha nem képesek rá, hogy csak úgy, kérjenek valamit. Maguknak például. Mert azt gyengeségnek ítélik. Rettegnek, ha csak egyszer is lazítanak a gyeplőn, újabb csalódás fogadja majd őket. Azt pedig el kell kerülni, mindenáron. Így válnak kőkeménnyé, rideggé, merevvé. Az ilyen nő aztán nemhogy áldás nem lesz, de megkeseríti a körülötte élők életét is. Főleg a férfiakét. Már ha egyáltalán mernek hozzá közeledni, hiszen olyan falat húzott, ami messziről taszít mindenkit.

Valahogy az ilyen nők azonnal felismerhetők. Fölényesek. Jéghidegek. Kimértek. Minden gesztusuk, mimikájuk gondosan kontrollált. Sehol egy ránc, egy leszakadt gomb. Sehol egy elhibázott smink, sehol egy nőies görbület. Minden egyenes és precíz rajtuk, bennük. Szeretnek mindenkit kioktatni, a helyére tenni. Mármint oda, ahova szerintük tartoznak. Nem sorolom tovább, azt hiszem, mindenki látja maga előtt ezt a képet. A lényeg az, hogy az ilyen típusú nők a saját fájdalmukat a környezetükre vetítik. Persze, szenvednek ők, de ezt úgy megtanulták elnyomni, hogy már maguk sem veszik észre.

Önmaguk ellen élnek, folyamatos dacban, harcban. Ha nagyon erősen fogalmaznék, azt mondanám, az Isten mentsen meg minden férfit egy ilyen nőtől. De nem mondom, mert bár látom, milyen káros, ahogyan megélik önmagukat, pontosan látom azt is, mi mozgatja őket.

Az más kérdés, hogy ezen lehetne változtatni. Úgy, hogy szembenéznek a sérülésükkel és önmagukkal. Úgy, hogy nem hiszik el, férfiként lehet csak létezni ebben a világban. Lehetne rajta változtatni, de az út hosszú, félelmetes és fájdalmas. Ezért aztán marad minden a megszokott mederben.

Nyitókép: Shutterstock