Figyelem, ahogy lassan eltűnik belőled minden, ami voltál és nem tehetek semmit

Erősen próbálom az eszembe vésni, milyen volt a nevetésed, a hanglejtésed, amikor történeteket meséltél. Leírom a receptjeidet, amiket fel tudok idézni, akkor ugyanis, amikor még lehetett volna, nem figyeltem eléggé, mert azt hittem, bőven van időnk. A tested itt van még, és remélem sokáig így is lesz, de a személyed már tűnőben, elfelejtetted, ki vagy, és engem, az unokádat is.

Próbálok rád mosolyogni, de nehéz, mert közben a könnyeimet is vissza kell tartanom. Itt ülsz előttem, mégsem talállak már. Lassan eltűnsz, és sem én, sem más nem tehet semmit. A demencia egy kegyetlen betegség, az egyetlen vigaszom, hogy szerencsére te legalább nem tudod, nem veszed észre, hogy csak az árnyéka vagy önmagadnak. Persze, így is mindennél jobban szeretlek, mindig te voltál a kedvenc nagymamám, de hiányzol, pedig itt vagy mellettem és mégsem vagy már itt.

Tisztában vagyok a demencia fogalmával és stádiumaival, de hiába tudom, milyen folyamatok mennek végbe ilyenkor, mik a leépülés lépcsőfokai, nagyon nehéz elfogadni. Fájdalmas, hogy már nem gyűjthetünk közös emlékeket, de a régieken sem nevethetünk együtt, pedig nagyon szerettél mesélni. Nem számít, hányszor hallottam már ugyanazt a történetet, mindig úgy figyeltem, mintha akkor mondanád el először.

Nem múlt el úgy látogatás, hogy ne elevenítetted volna fel a gyerekkori csínytevéseimet, amiken együtt nevettünk. Ma is a fülemben cseng a kacagásod, pedig az idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára. Sem visszafordítani nem tudom azt, ami történik, sem megállítani, ráadásul még csak azt sem tudod, hogy ott vagyok veled, hogy soha nem hagynálak magadra. De nem számít, hányszor látogatlak és hányszor telefonálok, mert nem ismersz meg.

Forrás: Shutterstock

Mindig örülök, amikor látlak, de a búcsú után még kell egy óra, hogy haza tudjak indulni a kocsival, addig zokogok. Dühös vagyok, mert elvettek tőlem, de nem tudom, kire haragudjak. Tehetetlenség, szomorúság és reményvesztettség: ezek az érzések kavarognak bennem. Olyan ez a betegség, mintha a lelked már menni szeretne, de a tested még maradna. Apránként távozik el az aki, és az amilyen vagy. Én meg igyekszem mindent az eszembe vésni, nemcsak a történeteidet, de a mozdulataidat, szokásaidat és legfőképp a bölcs tanításaidat. Senki nem tudott nálad többet az életről, ezért hívtalak mindig téged, ha tanácsra volt szükségem. Azt hittem, még sokáig itt leszünk egymásnak, hogy még hosszú ideig ülhetek majd a konyhádban és figyelhetem, mit csinálsz, miközben rötyögünk. Tévedtem, és most úgy érzem, nem használtam ki eléggé az időt, nem gazdálkodtam jól vele, de már nem tehetek semmit.

Nem segít az ima, nem segít a sors szidalmazása, nem segít a könyörgés, sem a sírás. Addig még boldog vagyok, amíg legalább láthatlak, örülök mindennek, ami maradt, amit még kiélvezhetek. Bár már többnyire nem tudod, hogy ki vagyok, nem akarom, hogy szomorúnak láss, mert akkor is aggódsz értem, ha számodra már ismeretlen vagyok.

A lelkedből a jóság nem tűnt el, nincs az a betegség, ami ezt ki tudná törölni. Ez ad erőt. Nosztalgiázások, közös főzések, közös titkok és sutyorgások nincsenek már, de mindezekre én helyetted is emlékezem, szerencsére van mire. A gyerekeimnek pedig igyekszem majd én átadni azt a bölcsességet, amit tőled kaptam, de tudom, hogy olyan jó nem lehetek. Most már tudom, hogy a legtöbb és legszebb dolog, amit ígérhetek: soha nem felejtelek.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek