A nagymama a szülő és a gyerek szemén át

A gyerekeknél minden egyszerűbb: ha valakit nem csípnek, akkor azt vagy megcsípik, vagy elmennek a homokozó másik szegletébe. Ha valakit szeretnek, azt puszilgatják, ölelgetik. Így van ez legtöbbször a nagyszülőkhöz fűződő kapcsolatban is: a felnőttek vagy az anyjukban, vagy az anyósukban (szerencsétlenebb esetben mindkettőben) találnak kivetnivalót. Minden egyes látogatás után puffognak, morgolódnak, keseregnek... A gyerekek meg nem is értik, mi a bajunk...

Anya: "Na szia, Adri, van két perced? Muszáj valakinek elmondanom, annyira idegesítő! Megkértem anyósomat, hogy vigyázzon a gyerekre egy fél órát, amíg én elszaladok a postára és a boltba... El is mentem, és arra jövök vissza, hogy a gyerek ropit eszik, a mama meg valami káposztát főz, konkrétan olyan büdös volt, hogy el sem hiszed! Nem értem, hogy miért nem tudta megvárni, amíg elviszem tőle a gyereket... Pff!"

Gyerek: "Tisztán emlékszem a nagymamám konyhájára. A fehér-fekete kőre. A sámlira, amire nagyapám régi kötött mellényéből csináltak párnát, és amin mindig a nagyi fekete macskája dorombolt. Na, abban a konyhában soha senki nem volt éhes! A fazékban rotyogó leves, a töltött káposzta vagy valami édes süti illata keveredett a levegőben. Szerettem, ha anyám egy kicsit rábíz. Amint kilépett az ajtón, a nagyi rögtön nyitotta is a kamra ajtaját, és vagy diót, vagy ropit, vagy egy hatalmas piros almát vett elő. Télen pedig vagy egy darab csokit, vagy egy pohár kakaót adott a kezembe... Régi szép idők..."

Anya: "Hihetetlen, hogy anyád már megint mit művel. Megbeszéltük ezt a hosszú hétvégét: elmegyünk kettesben, ők meg itthon maradnak, nem kell semmi felhajtás, maximum kimennek a játszótérre, és ennyi. Most akkor miért kell elvinni misére, körmenetre, utána meg ilyen népi vásárra és néptáncra? Nem a középkorban élünk, majd mi eldöntjük, akarjuk-e hittanra vagy táncra vinni, nem?"

Gyerek: "Olyan érzés most itt ülni a padon a temetőben, ebben az őszi napsütésben, mintha még mindig itt lenne velem a mamám. Az ő világnézete, békéje nagyon hiányzik, és szeretném hinni, hogy egy kicsit én is hordozok belőle magamban. Ő vitt először templomba. Soha nem voltam még olyan helyen, ahol tapintani lehetett volna a csendet, nyugalmat, örömöt, titokzatosságot. Valami egészen mély reménységet éreztem akkor, pedig még csak gyerek voltam. Felnőttként visszavágyom oda, ahol még lehetett valamiben (bármiben?) hinni..."

Anya: "Már megint egy használt gönc. Anyám azt hiszi, hogy a negyven évvel ezelőtti divatot követjük? Ki ad ilyet a gyerekére? Délután elmegyünk, és veszünk neki valami normális cipőt meg egy kabátot!"

Gyerek: "Anyám sokszor volt ideges, frusztrált, sokat veszekedtünk. Mamánál nem volt hangos szó, sőt, néha nem is beszéltünk. Kint voltunk a kertben, segítettem neki felszedni az almát, vagy csak hagyta, hogy egy szakadt gatyában túrjam a földet, ő meg figyelte a hintából, ahogy játszom. Szinte nem is tudtam olyat csinálni, amivel igazán kiakaszthattam volna. Mondjuk, nem is akartam..."

Anya: "Anyósom egy konok, pletykás, mindenbe beleszóló asszony volt."

Gyerek: "A nagymamám a világ legaranyosabb nagyija volt. Nagyon hiányzik."

Nyitókép: Shutterstock