"Még most is ökölbe szorul a kezem, ha az anyósomra gondolok"

Legalábbis szerintem. És állítom ezt úgy, hogy már én is anyós vagyok. Sőt már nagymama is!

És csak egyetlen egyszer, sok-sok lenyelt méreg és tehetetlen, maró dühroham elfojtása után lépte át azt a bizonyos határt, hogy végre a vak is lássa, hogy itt nem ő az "áldozat". Csak azt sajnálom, hogy nem ismertem fel korábban, hogy már rég nincs "családi béke", ami miatt nekem némán tűrnöm kellett.

A házasságunk hajnala a boldogság, a csodavárás, a rózsaszín köd időszaka volt - ki gondolná, hogy ebbe valakinek kedve van belepiszkítani?

Fiatalon mentem férjhez, naiv voltam és ártatlan - mindenesetre úgy gondoltam, ha két ember ennyire szereti egymást, csak jó történhet. Persze így sem volt fenékig tejfel minden, hiszen két embernek össze kell csiszolódnia, egységet kell alkotnia, harc és dacszövetséget kell kötnie. Ez bizony nehéz feladat, és minden támogatás jól jön ilyenkor.

Ehelyett megjelent a rózsaszín ködfátyol mögött a "kedves mama", aki addig negédesen csacsogott, és megértőnek mutatkozott. Majd ugyanilyen negédesen tudott olyan kérdéseket feltenni, amivel szemben teljességgel felkészületlen, sőt mondhatnám védtelen voltam.

Akkor is, ha egyúttal arra is céloz ezzel, hogy én milyen szerencsétlen vagyok, és mindent csak rosszul csinálok. Teljesen banális, buta, mondvacsinált problémákkal állt elő.

Például méltóságteljesen rám nézett, majd lekicsinylően megkérdezte, miért nem tudok varrni, mert az bizony hasznos lenne a családi büdzsé kíméléséhez. Ezzel mindjárt két dolgot is tudtomra adott. Az egyik: micsoda ügyetlen nő vagyok, és még felelőtlenül költekezem is.

Amikor megszülettek a gyerekek, akkor jött az igazi hidegzuhany, amikor a boldogságtól teljesen megtelve hazajöttünk a kórházból. A látogatáskor pedig neki nem az volt az első, hogy az unokáját megnézze! Hanem végigmért, és ezt tudta kérdezni:

Ezt azonban még lehetett fokozni a hosszú telefonos kioktatásokkal arról, hogyan kellene etetnem, altatnom a gyerekeket, és amit én csinálok, az nem nevelés!

• Mi az, hogy nem eszi meg egy gyerek a madártejből a habot?
• Mi az, hogy a gyerekek napirendjéhez igazítjuk az életünket?

Bezzeg az ő kisfia, ha beültette a járókába, ő bizony ott ült, amíg ki nem vette! Mi az, hogy az esti mesélés felülírja az ő látogatását? És folytathatnám. Bármiben és bármikor talált kivetnivalót, hol nekem mondta, hol a fiának, hol fűnek, fának, vadvirágnak.

Persze mindig visszahallottam, hogy a "drága mama" azt taglalja, mennyibe kerülök én és a kölkök az ő fiának. Milyen elkényeztetett nőszemély vagyok, aki a halálba hajtja a fiát. Az, hogy dolgoztam és mellette besegítettem a férjemnek a két gyerek nevelése mellett? Ezek a tények őt nem zavarták.

És még mindig tehetetlen és tanácstalan voltam. Ordítsak vele és legyen háború? Á, az nem az én formám, - így aztán csak emésztettem magam.

Az igazi megpróbáltatást és szakítópróbát aztán a gyerekek kamaszodása jelentette. A két kislány bulizni indult, amitől természetesen az apuka is pánikba esett egy kicsit... No, de a nagymama nagyon kedves "mi van kisfiam viszket a lányok bugyija?" szövegével megspékelve elvadultak a dolgok.

Ezt már nem lehetett hagyni - úgymond - a béke kedvéért sem, hiszen béke már réges-rég nem volt. Borzasztó vívódások után összeszedtem minden erőmet. Nem érdekelt, kinek mennyire fog fájni, elmentem hozzá és számon kértem tőle:

Mindent tagadott, ő ilyet sosem mondott, ezt mind én találtam ki vagy hazudtak nekem. Ő szereti az unokáit és engem is...

Álltam ott tehetetlen dühömben, megkeseredve bámultam rá néhány másodpercig. Mély levegőt vettem és csak annyit mondtam, meg ne próbálja mégegyszer ócsárolni a gyerekeimet, de engem sem, mert nem állok jót magamért! (Hogy ez mit akart jelenteni, azt persze én sem tudtam.) Elindultam kifelé, majd megfordultam és még annyit sziszegtem oda neki:

- és becsaptam magam mögött az ajtót.

A gyerekeknek nem mondtam ezekről a dolgokról semmit, azt sem, hogy ne látogassák meg a nagymamájukat, de én azóta nem léptem át az anyósom küszöbét.

Viszont arra is rájöttem, hogy sok embert megpróbált ugyan boldogtalanná tenni, de ezzel magát nyomorította meg igazán. Ő lett a legnyomorultabb, mert kimaradt mindebből az örömből, és meglehetősen magányosan öregedett meg.

Persze tisztában vagyok a magam esetlenségével és az övével is. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha átölel, és csak ennyit mond - Ugyan drágám mit számít, hadd mondjon, amit akar, én szeretlek benneteket! -, és máris ki lett volna húzva a dolog méregfoga. Ma már persze én sem így reagálnék a dolgokra, inkább megvívnám a sok kis csatámat, mielőtt kitörne a megkeseredett háború.

Ó, "drága mamák",sárkányok, szörnyetegek, kedves és undok anyósok, a gyerekeink csak a saját útjukat szeretnék járni, bár lehet, hogy nem úgy, ahogy mi képzeljük.

• De biztos az a jó, ahogy mi gondoljuk?
• Biztos, hogy nem az a legjobb, ha kipróbálják magukat, és saját képükre szabják az életüket?

Hagyjuk őket, és örüljünk annak, ha ez sikerül nekik!

Ligeti Klára

Nyitókép:Getty Images