A demens nagymamámat hallgatva jöttem rá, milyen halandó az ember…

Régebben sokat hallottam a demenciáról, de egészen az elmúlt hónapokig nem kellett testközelből szembenéznem vele. Nemrég azonban minden megváltozott, apai nagymamámnak ugyanis egyik napról a másikra elment az esze, vagy ahogy ő fogalmazott, szalajtós lett...

Fogalmam sincs, milyen demenciában szenvedni, de látva, hogy tűnt el szép lassan a nagymamám személyisége, és minden, amitől egyedi volt és megismételhetetlen, soha nem is szeretném megtapasztalni, milyen ez.

Eleinte még jókat mosolyogtunk azon, hogy elfelejti, mit mondott két perccel korábban, és hogy egy-egy látogatás során többször át kellett beszélni a dolgokat, a demenciával járó problémák hétről hétre nagyobb méretet öltöttek. Ő is nevetett saját magán, és sokszor megjegyezte, milyen bolondos, de a végén már nem tudott nevetni.

Nem emlékezett, hol lakunk, nem értette, hogy kerülünk oda, és a korábban sugárzó szemei helyén már csak zavart és ürességet láttam. Akkor tudtam, hogy egyre nagyobb a baj, amikor már azzal sem volt képben, hol van, és kétségbeesve hívott minket egyik éjjel, hogy nálunk is sötét van-e. Később gyerekzsivajt hallott a kertből, pedig senki nem volt, még az utcában sem, amikor pedig azt kértük tőle, menjen a konyhából a nappaliba, úgy bolyongott a házban, mint egy eltévedt szellem. Már nyoma sem volt annak a folyton mesélő, életvidám, tapasztalatokkal és történetekkel teli idős hölgynek, aki a nagymamám volt.

Régebben mindent írt a naptárjába, ami úgy funkcionált, mint egy napló. Leírta, milyen idő van, mi történt vele aznap, sőt, még olyan számára fontos történelmi eseményeket is, mint például az, melyik nap törtek be az oroszok Budapestre. Ő ugyanis számtalan dolgot átélt, és szeretett arról mesélni, mi mindent élt át gyerekként, no meg persze - amikor csak tehette -, büszkélkedett a korával, hiszen 1930 júliusában látta meg a napvilágot.

Forrás: Shutterstock

Az elmúlt években helyette már mi írtunk a naptárjába, hogy ne ijedjen meg, ha beállít valaki, és tudja, melyik nap, mire számíthat. Már nem olvasott, nem tévézett, nem fejtett keresztrejtvényt, és úgy tűnt, nem teszi boldoggá semmi. Szép lassan a teste és a lelke is belefáradt az életbe.

A nagymamám az utolsó hónapokban szemmel láthatóan zavart volt, azt sem tudta, ki ő, hol van, milyen évet írunk, és még sorolhatnám, egy valamivel azonban végig tisztában volt. Azzal, hogy kik vagyunk mi, és mindig elmondta, mennyire szeret minket, és milyen boldog, hogy találkoztunk.

Az érzéseit nem tudta elvenni tőle a demencia, minden mást azonban szívtelenül felzabált.

92 év gyönyörű kor, és tudom, hogy semmi okom búslakodni, hiszen a dédunokákon kívül mindent megélt, amire egy ember vágyik. Egy évvel ezelőtt az esküvőmön még táncolhattunk is, és az utolsó pár hetet leszámítva csodálatos élete volt.

A nagymamám pár hét alatt teljesen legyengült. Először csak sokat aludt, később nem evett, majd nem is ivott, így kórházba került. Bent, a képzeletbeli világában, ágyhoz kötve élte a mindennapjait, a nővéreknek például azt mesélte, volt egy Henrik nevű fia, aki meghalt, így amikor édesapám (aki mellesleg egyke, és Péter) megjelent a kórteremben, tágra nyílt szemekkel kérdezték tőle, ki ő.

Pár nappal később azzal volt elfoglalva, kik vannak még a szobában, és arra kért minket, mutassuk be neki a szemben levő néni ágya mellett üldögélő „rokont", akiről nem hitte el, hogy csak egy beteglátogató.

Akkor már nem láttam őt, csak egy meggyötört, vékonyra fogyott, kócos. idős hölgyet, aki a maradék méltóságát is elveszítette, és tudtam, ő is akkor lenne a legnyugodtabb, és a legboldogabb, ha örökre lehunyná a szemeit.

Sosem akart kiszolgáltatott, magatehetetlen, öntudatlan állapotban fekvő "öregasszony" lenni - ahogy ő hívta magát -, és mi is abban bíztunk, hogy minden úgy alakul, ahogy neki a legjobb. Most már ott van, ahol olyan sokszor szeretett volna lenni, mi pedig mosolyogva, hálával gondolunk rá, és arra a rengeteg évre, amit együtt töltöttünk.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek