Hiába telnek az évek, a vágy, amit irántad érzek, még mindig bennem ég

Van egy kedvenc idézetem: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk". Simon Weil mondatában minden benne van, ami fontos. Benne van maga az élet. Az emberi kapcsolódások. Azt hiszem, az egyik legnagyobb ajándék, ha értjük. S még nagyobb, ha éljük is.

Mit jelent ez a mondat? Azt, hogy soha nem veszem természetesnek, hogy valaki vagy valami az életem része. Soha nem kényelmesedem bele párkapcsolatba, emberi kapcsolatokba. Nem engedem el magam helyzetekben, vigyázok arra, ami hozzám tartozik. Legyen ez akár tárgy, otthon, munkahely, társ, barát, család.

Amikor instant a világ és minden eldobható, lecserélhető, lehet, hogy ezt tanulni kell. Vagy emlékeztetni rá magunkat. Mert egyáltalán nem természetes, hogy valaki "ott van". Amikor telnek az évek és minden megszokottá válik, nehéz rácsodálkozni a másikra. Vagy bármire. Mert könnyen elfelejtjük, milyen, amikor nem volt. Most ott van, megszoktuk. Lehet, hogy már fel sem tűnik, milyen jó. Csak ott van. Itt kezdődik a baj. Mert gyorsan el lehet felejteni, milyen volt, amikor azt kívántuk, az legyen meg, ami most van. Minél több idő telik el, annál távolabb kerülünk tőle. Pedig, ha csak egy pillanatra felidézzük, milyen volt nélküle, máris tudunk fókuszt váltani.

Nem tudom, ki hogy van vele, én szeretek úgy nézni mindenre, mint a kertemre. Tele ültettem virágokkal, gyönyörűek. De mindig foglalkoznom kell vele, hogy ilyen is maradjon. Először a talajt tettem alkalmassá arra, hogy beültethető legyen. Így gondolok magamra is. Először magamat kell alkalmassá tennem arra, amit szeretnék. Mikor készen volt a föld, elvetettem, elültettem, amit gondoltam. Locsoltam. Ápoltam. Rendszeresen kiszedtem a gyomokat.

Forrás: Shutterstock

Igaz ez minden emberi kapcsolatra is. Folyton locsolni, gazolni kell az örömök mellett is. Mert magától talán csak az első időszakban működik. Amikor még lebegünk a mámorban. Még akkor is, ha látjuk a másikat, az első hónapokban minden könnyed. Felfokozott.

De mint mindennek, egy kapcsolatnak is megvannak a lépcsőfokai. A kezdeti időszak után egyre jobban megismerjük egymást és a tulajdonságainkat. Szembesülünk azzal, hogy van, ami nem tetszik. Oda-vissza. Ilyenkor nagy kérdés, tudom-e a szeretet és az elfogadás szemüvegével nézni a másikat. Itt szerintem mindenki szembesül vele: életem szerelme is tud idegesíteni, meg én is őt. Ha még össze is költöztünk időközben, na ott aztán minden kiderül. Semmi sem marad takarásban. Látjuk egymás összes arcát. Nemcsak a boldogat, meg aki nagyon klassz. Ó, nem! Látjuk a másik esendőségét. A rossz napjait, azt, hogy néha nyűgös, ideges, rosszkedvű. Hogy basszus, ő is jár vécére. Meg van szaga. Na jó, illata. De azért tudjuk, nem csak rózsakertek vagyunk. Nem gondolok banális dolgokra.

Engem nem érdekel, ki hol nyomja a fogkrémes tubust. Az sem, honnan tekeri a vécépapírt. Ezek lényegtelenek. Az érdekel, hogy viselkedik, amikor nem komfortos egy helyzet, és hogy viselkedem én abban a helyzetben. Azt figyelem, hogyan viseli a másik az én hülyeségeimet és én az övéit. És az a fontos, hogy minden ellenére tudjuk-e egymást elfogadni, szeretni. Mert a kapcsolatoknak van egy stációja, amikor akarva-akaratlan kezdjük kialakítani az erőviszonyokat. Itt szoktak a legtöbben elcsúszni. Elkezdenek ellenséget látni a másikban és már meg is kopott a hímpor. Pedig, ez is egy természetes folyamat, ahogy megszűnnek az illúziók. Minél több időt vagyunk együtt, annál jobban. Minden letisztul.

Mi meg ott állunk egymással szemben, csupaszon. És itt jön a kérdés: tudok-e vágyakozni most is az után, ami van? Vagy természetesnek veszem, mint a levegővételt? Ha igen, könnyen elfelejtem, hogy ápolni kell a kettőnk dolgát.

Régimódi vagyok. Nekem fontosak a tárgyaim és egyéb használati dolgaim, holmijaim is. Vigyázok rájuk, becsben tartom őket. Nem akarom havonta lecserélni egyiket sem. Nem akarom kidobni, csak ha végleg lejárt az idejük. De addig, amíg mindenemmel úgy bánok, mint az ajándékokkal, miért lenne ez másképpen az emberi kapcsolataimban? Főleg a párkapcsolatomban?

Szóval, az életre vonatkoztatva, nagyon találó ez az idézet. Nagy feladatot ad az embernek. Megtanulni vágyakozni az után, ami már természetes, hogy ott van.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek