Megélhetjük-e a vad szenvedélyt azzal a férfival, aki az érzelmi biztonságot nyújtja?

Adott egy tökéletesnek tűnő család: egy még mindig szexi, kívánatos nő, aki persze közben szuper anyuka is, valamint egy jóképű, sikeres férj, akinek komoly elvei vannak és még véletlenül se csalná meg a feleségét. Ez eddig nagyon idillinek tűnik, de aztán kezdenek kihullani a csontvázak a szekrényből. Kiderül, hogy a férfi már alig ér a nőhöz, a szex pedig ha van, egyesen katasztrófa. Mit tehet az ember lánya ilyen esetben, ha a férje nem elégíti ki a vágyait és ha szeretné ismét dögös nőnek érezni magát? Elnyomhatja magában vagy elkezd fantáziálni a szexi exről, aki hamarosan újra valósággá válik. A mi esetünkben az utóbbi történik.

A sorozat jól bemutatja a nők klasszikus dilemmáját. Szembeállítja a szexi, motoros rosszfiút, aki minden nő fantáziáját megmozgatja és a jóképű, de unalmas férjet, aki végre megadja a várva várt biztonságot. Megvan az idilli élet: családi ház, két gyerek, anyagi biztonság, ám ez mégsem elég. Hiányzik a tűz, a vad szex, a szenvedély, amit a múltban megkapott hősnőnk és baromira vágyik arra, hogy újra átélje. És itt jön a sorozat egyik bölcsessége, amit egy pszichológus mond ki: aki a biztonságot nyújtja, az nem nyújthat állandó izgalmat és szenvedélyt. De vajon tudunk-e szenvedély nélkül élni?

Kicsit, mintha azt mondaná, választanunk kell: biztonság vagy vad szex, hacsak egy férfi nem képes mégis mindkettőt megadni. Ahogy azonban elnézem a mai házasságokat, komoly kapcsolatokat, a legtöbbet pont az öli meg, hogy eltűnik a szenvedély és az izgalom a mindennapokból. Marad a megszokás: „Ki viszi a gyereket az oviba" és a frusztráció, miért nem ér hozzád a másik. Sokan ezt elfogadják, hisz ez számít „normálisnak" és maguknak is hazudnak, hogy ez így rendben van. Közben sokan inkább félrelépnek, hogy megéljék mindkettőt. Aztán van az a réteg, aki tényleg boldog és nincs tele frusztrációval, de azt hiszem, ők a kisebbség.

Érdekesen működik az ember. Amikor hosszú ideig egyedül él, flörtöl és csalódik ezerszer a rosszfiúkban, akkor alig várja, hogy egy olyan férfi csöppenjen az életébe, aki végre megadja neki azt a biztonságot, amire mindig is vágyott. Amikor pedig megkapja, elkezd unalmas lenni és hirtelen elkezd hiányozni az az érzés, amikor beleborzongott egy szexi pasi pillantásába, amikor csupa őrültséget csinált és szabadon szeretkezhetett bárkivel. Szóval nekünk nőknek semmi sem jó?

Erre persze az ember rögtön rávágja, hogy természetesen nem, de mi van akkor, ha az a hiányzó 15 százalék annyira kínzó, hogy megkeseríti a hétköznapjainkat? Persze vannak alternatív megoldások, de nem a klasszikus monogámia területén belül. Úgy vélem, mindenkinek magának kell eldöntenie, mi az igazán fontos számára és mit hajlandó kockáztatni egy jó hancúrozásért. A nőiességet mindenesetre sokféleképpen meg lehet élni, nem csak egy másik férfi karjaiban.

Elgondolkoztam azon is, vajon mennyire tudja az ember reálisan megítélni, valójában mire is vágyik és milyen kompromisszumot hajlandó ezért megkötni. Mennyire vagyunk képesek elfogadni, hogy nem kaphatunk meg mindent egyszerre az életben?

Nyitókép: Shutterstock