Egy neandervölgyivel élek együtt, aki az orrom alá szellent, és még büszke is rá!

Végre rámnézett és félrehúzta a szája sarkát. Úgy nézett ki, mint aki komolyan küzd valamivel. Hümmögött, nyöszörgött, én már mindenfélét képzeltem. Baj van. Beteg. Talán gyógyíthatatlan. Vagy szakítottak a pasasával. Vagy tudom is én. És akkor végre, nagy nehezen kinyögte.

"Ez most komoly? Mire gondolsz pontosan? Szerintem ilyet mindenki csinál. Hozzá tartozik az emberi léthez. Kínos, nem kínos, ez van."

Elmesélte, hogy tisztában van azzal, hogy mindenki műveli ezt a két dolgot. És természetesek is. Meg inkább ezek jöjjenek ki, mint a mentő. De azért lehetne diszkréten is intézni. Oké, néha kicsúszik ez-az, akkor is, ha együtt vannak. Nem gond. De amikor állandóan?! Mindig?

Oké, csináljuk. Ki is csúszhat néha. De egyébként ki lehetne menni a mosdóba. Mert totál kiábrándító. Tiszteletlenség is ilyen mértékben. A másik totális semmibevétele. Persze, normális dolgok. De attól nem kell ilyen formában élni vele.

"Tudod, már a válást fontolgatom. Mert Ákos folyton kiröhög, ha szólok. És már csak azért is csinálja. Rám néz röhögve, szól, hogy na ezt hallgasd és nyomja. Minél rosszabbul érzem magam, annál jobban csinálja. Semmibe vesz. Ez szerinted normális? Mert szerintem nem. És bevallom őszintén, ha valaki ennyire tojik rá, hogy nekem ez rossz, akkor ott nincs keresnivalóm."

Bevallom, nem tudtam erre mit mondani. Nekem sem lenne elviselhető. De most mondjam azt, hogy beszéljen vele? Biztos ezerszer megtette már. Javasoljam, hogy lépjen le? Nem akarok én kapcsolatot szétromboló bűnbak lenni. Így hát néztem nagyon okosan és csak annyit tudtam kinyögni:

Niytókép: Shutterstock