"Anyuci, ne sírjál, fogok azért hazajönni."

Elérzékenyültem és meghatódtam. Arra gondoltam, mennyire klasszul intézik a dolgaikat. Felelősen. Komolyan. Tervezve. Nem mondom, hogy mindig minden flottul megy, élettapasztalat híján bele kell rázódni mindenbe. De összességében nagyon korrektek. És szeretik egymást, úgy vannak együtt, ahogy mi a férjemmel.

Amikor a fiam hazahozta bemutatni a választottját, este, lefekvéskor azt mondtam a férjemnek:

- Te, ez a kislány elviszi a fiunkat.

- Ugyan, fiatalok még, annyi minden történhet. Nem is biztos, hogy megállapodnak egymás mellett.

- De, de. Egy anya ezt megérzi.

És így is lett.

Telt-múlt az idő, és arra lettem figyelmes, hogy itt laknak nálunk. A lány észrevétlenül lett a családunk része. Magától értetődő természetességgel. Nagyon megszerettük, láttuk, mennyire jó hatással vannak egymásra. A fiunk férfi lett mellette, ebben a minőségben is.

Most pedig azon kapom magam, hogy lépten-nyomon elérzékenyülök, és készülök a vészesen közelgő kirepülésre. Igazából nem ért váratlanul. Pár éve tudatosan foglalkozunk a témával: beszélgetünk róla és a fiam nagyon jól csinálja. Fokozatosan töltött egyre kevesebb időt itthon. Viszont mindig van havi egy anya-fia nap, ami csak a miénk. Remélem, hogy megmarad akkor is, ha már végleg kirepül itthonról.

De most még csak hallgatom őket, és az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Izgatott vagyok és büszke, istenem, hát már itt tartunk. Látni fogom majd, ahogy összeházasodnak. Megajándékoznak majd unokákkal. Külön életük lesz, ami mégis egybefonódik majd a miénkkel. De vajon, hogy működik majd ez az egész? Egyelőre nem tudom elképzelni. Csak azt, hogy hirtelen vágott belém, mit érezhetett anyu, amikor én repültem ki. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Igaz, nem is lehet összehasonlítani a kettőt.

Nem, mert mi teljesen mások voltunk. Más élethelyzetben voltunk, másfajta volt a kapcsolatunk. Anyuval, bár sok mindenről beszélgettünk mindig, erről soha nem esett szó. Nem beszélt róla, milyen érzés volt neki, amikor végleg elköltöztem. Felnőttkoromban került csak szóba, és akkor szembesültem vele, milyen nehéz volt neki.

Azt hiszem, nekem könnyebb, mert készültünk rá. Könnyebb, mert beszélgetünk róla. Néha sírok, néha nevetek, a fiam meg rajtam, velem nevet: "Anyuci, ne sírjál, fogok azért hazajönni."

Nyilván, hazajön majd, de már nem ez lesz az otthona és ez teljesen rendben van. Majd úgy gondolok rá, amikor már a saját életét éli, hogy ajándék minden egyes együtt töltött perc. De most csak állok a szobaajtóban és ezernyi gondolat cikázik át rajtam.

Gyerek még. Hiába felnőtt, sok dologban, tapasztalat híján gyerek. Én húszévesen mentem férjhez. Én is gyerek voltam, de akkor nem így gondoltam magamra. Ezt most látom a fiamon is. És rögtön belém vág:

Látom, mekkora elánnal indul, indulnak. Ide nekem az oroszlánt, ez van az arcukra írva, ez sugárzik belőlük. Ahogy egykor belőlem is. De akkor olyan más világ volt. Most annyi minden van, amivel birkózni kell. Felborult sok minden, azt hiszem, nehezebb az élet. Más szempontból meg könnyebb, mint az én időmben.

Azt érzem, hogy amit lehetett, megtettem, átadtam. Mégis zakatol bennem ezer gondolat, kétség, érzés. Eljön majd a perc, amikor végleg el kell engednem a kezét. Teljesen.

Hiába érzem, tudom, jól csináljuk, a szívemben mégis jég hízik. Biztos, hogy felkészítettem? Biztos, hogy használható dolgokat tanítottam neki? Remélem, így van.

Látom, tapasztalom, milyen klassz emberré, férfivá érett. Nekem mégis gyerek még. Mert itthon lakik. Mert eltartjuk. És most nemsokára minden megváltozik, mert kirepül, családot alapít. Azt mondják, egy gyerek mindig gyerek marad, amíg élnek a szülei. De ez mégsem igaz teljesen. Mert felnőtt, mert önálló, mert döntéseket hoz. Meghallgatja a véleményem, átgondolja és dönt. Én meg csak nézek és arra gondolok:

S a szívem csordultig telik örömmel, hálával, szeretettel és büszkeséggel.

Nyitókép: Shutterstock