Beszól, sérteget, feszültséget kelt: anyós a házban...

- Anyósomék csütörtökön érkeznek, négy napig nálunk lesznek majd - kezdte a beszélgetést a barátnőm, a semmibe révedve.

- Nem úgy nézel ki, mint aki repes a boldogságtól, pedig, ha belegondolsz, végre lesz egy kis segítséged, játszik majd a gyerekekkel, besegít a főzésbe...

- Nem a te anyósod jön hozzám, hanem a sajátom - mondta nevetve - és az enyémnek nincsenek idegei, türelme a gyerekekhez, és mivel náluk az apósom főz, jobb, ha nem segít be semmibe.

- Valamiben biztosan ő is jó - próbáltam biztatni.

- Ühüm, remekül kritizál, elégedetlenkedik, sopánkodik, és egy-egy elejtett mondatával hibátlanul kelti a feszültséget.

- Te is leszel még egyszer anyós...

- Ha ilyen leszek, légy szíves áss el!

Nagyjából ebben maradtunk, aztán eltelt a négy nap, hétfő reggel csörgött a mobilom.

- Na mi van, sikeresen túlélted? - viccelődtem.

- Ha az túlélésnek számít, hogy vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy le kell töltenem egy válókereset-mintát, hogy minél előbb, de legálisan megszabaduljak ettől a nőtől, akkor igen - válaszolta kiábrándult hangon. És elmesélte, mi minden történt az ominózus négynapos látogatáson:

Vizit volt, ő így hívja; a szokásos vizitre jött, hogy lássa, hogy van az ő édes kisfia, ha már ennyire sürgős volt neki a családalapítás. Dani 32 éves volt, mikor összeházasodtunk, én 28, nem tinik kötötték össze az életüket, érted..., de mindegy, erre nem is reagáltam.

„Olyan sovány vagy, édesem! Látom, nem eszel rendesen. Hiába, a papa főztje utánozhatatlan. De ne aggódj, hoztunk egy kis hazait" - sopánkodott affektálva, amikor a férjemre nézett, és ekkor még be sem lépett a házba. Ezek a látszólag aggodalmaskodó, de valójában engem sértegető mondatok mindig elhangzanak, gyakorlatilag ez a köszönés.

„Milyen fáradtnak látszol, nyúzott vagy, sokat dolgozol, ugye? És akkor még a gyerekek is, gondolom, te hozod-viszed őket mindenhova.Teljesen ki vagy merülve" - és itt már a sírás fojtogatta, de nem igazi, nem ám! Ez csupán a második jelenet abban a többnapos színdarabban, melynek ő a főszereplője, én a főgonosza, a többiek pedig az áldozataim, akiket ő ismét megpróbál megmenteni.

„Te egészen üde vagy, bár úgy látom, felszaladt pár kiló, de legalább nem látszanak a ráncaid, a molettség előnye... legalább ennyi legyen, nemde?" - kérdezte negédesen, én meg jeleztem, hogy nem híztam, éppenséggel 5 kilót fogytam, mire ő: „Ó, hát én nem láttalak több mint egy éve, ahhoz képest híztál, de ezek szerint év közben még ennél is jobban elengedted magad. Vigyázz, a fiam sosem szerette a túlsúlyos nőket! Viszont csinos a ruhád. Nem előnyös annyira, de legalább jó minőségű, gondolom, egy kisebb vagyon volt..."

Azt kérdezed, mindeközben mit csinált Dani? Megmondom én neked: semmit. Bárgyún, zavartan mosolygott, a fejével és a kezével jelzett, hogy ne mondjak semmit, ne reagáljak, ne foglalkozzak vele. Így aztán nem mondtam semmit, inkább szóltam az ikreknek, hogy itt van a mama, köszönjenek.

„Szervusztok, édeseim! Kittike, nem vagy te egy kicsit kövér? - kérdezte a kislányunkat, aki emiatt elsírta magát, mire anyósom azt mondta neki, hogy nem sírni kell, hanem kevesebbet enni. Majd megdicsérte a hasonló alkatú Benit, hogy ez igen, ő egy igazi kemény kötésű férfigyerek. - Hát hiányzott a mama? - szegezte nekik a kérdést, ők meg - pláne ezek után - rendes ötévesek módjára azt válaszolták, hogy nem. Na, kitört a harmadik világháború, anyósom hisztizett, sírt, vádaskodott, hogy az unokái ellene vannak nevelve, gondolhatta volna. Dani persze szabadkozott, hogy jaj, dehogyis, csak mivel kicsik, nem is tudják, mit jelent ez a szó, és amúgy is olyan ritkán találkoznak velük, hogy nem várhatja, hogy hiányozzanak két ötévesnek.

Olaj volt a tűzre. Talán az ő hibája, hogy mi nem visszük a gyerekeket hozzá? Hát neki kell idejonnie 360 kilométerről?

Nem megsérteni akartam, ez az igazság, de Dani ezen a ponton visszalépett, és azt mondta, senkinek nem a hibája, és az addig is szobanövényként viselkedő apósommal kivonultak a kertbe. A gyerekeket is velük küldtem, játszanak a nagypapival, vele legalább lehet.

Tudom, hallgathattam volna tovább, hogy én is kövér vagyok, meg a lányom is kövér, csak a fia és a fiúunokája tökéletes, de nem volt hozzá kedvem. Úgy éreztem, mondanom kell valamit, és mondtam is, hogy lássa Kitti, hogy ha az apja nem is, én kiállok érte és magamért is.

Másnap folytatódott az előadás, hogy túl korán vágtam be az oviba a gyerekeket, ráértem volna csak most vinni őket, neki annak idején muszáj volt beadnia a lányát, látszik is, mert az is egy hülye lett, de manapság már mindent lehet, csak nyilván vissza akartam menni dolgozni, mert nem vagyok képes áldozatot hozni, a mai nőkből ez hiányzik nagyon. Egy percig nem érdekelte, hogy háromévesen oviba kell vinni a gyerekeket, így ha akartam volna sem tarthattam volna otthon őket, de nem is akartam, ugyanis valamiből élni is kell. „Meg ruhákat venni... magadnak. De néha gondolhatnál Danira is, nézd meg, milyen rongyokban jár!" - vágta oda indulatosan, mire elmondtam neki, hogy a fia ízlése és stílusa nem vita tárgya, a rongyai meg igen sokba kerültek. „Az ízlése, azaz, helyben vagyunk..." - válaszolta a kedves anyuka, és ez volt az a pont, amikor felálltam és azt mondtam:

„Még két napig lesztek itt, ebben a két napban kérlek, ne szólj hozzám, és a gyerekeimhez is csak kedvesen, dicsérve. Ha azt hallom, hogy kritizálod őket vagy engem, vagy a fiadnak panaszkodsz, sírsz, hogy miért hagyott el téged, akkor kinyitom a bejárati ajtót, és azonnal távozhatsz is, soha többet nem is kell visszajönnöd.

Minden évben úgy jössz ide, hogy már a kapuban szurkálódsz, beszólsz, nem bírsz ki fél órát a sértegetésem, vagy a kislányom sértegetése nélkül, mert te két fiúunokára számítottál. Nem érdekel, mit akartál, mit akarsz, és az sem, milyen jövőt szántál vagy szánsz az édes kisfiadnak, aki arra nem képes, hogy kiálljon a feleségéért vagy legalább a lányáért. Tudod mit, hogy ne távozz üres kézzel tőlünk, őt is viheted magaddal, mert aki nem képes 35 évesen nemet mondani az anyukájának, az jobb, ha visszamegy a mama szoknyája mellé" - fordultam ekkor már Danihoz, aki halálra vált arccal ült a kanapén.

Láttam, hogy apósom alig tudja visszafojtani a nevetést: „Na, ezt megkaptad, Böske!" - mondta a feleségének, akinek a szája az idegtől egyetlen vékony csíkká vált, a szemei könnyekkel teltek meg, és segélykérően nézett Danira, aki csak annyit tudott kinyögni: „Egyetértek."

A következő két napot a hálószobában, a gyerekszobában és a kertben töltöttem az ikrekkel. Apósom főzött és a gyerekekkel játszott, anyósom a kanapén ülve duzzogott két napig, a férjem pedig igyekezett elkerülni mindenféle beszélgetést. Aztán vasárnap este, mintha mi sem történt volna, anyósom művigyorral elbúcsúzott az unokáitól, megpuszilgatta a kicsi fiát, akinek még a fülei is vörösek voltak a szégyentől, tőlem egy szervusz édesemmel búcsúzott, kocsiba ült és távozott. Mi, mint a jó gyerekek integettünk az autó után, amíg látszott, majd bementünk a házba.

Dani udvarolt, ölelgetett, én pedig megmondtam neki, hogy ez volt az utolsó alkalom ebben az életben, amikor eltűrtem, hogy hagyja, hogy a lányunkat bántsa a nagyanyja, vagy bárki más.

- És tényleg beadnád? - kérdeztem.

- Be, mert én pontosan tudom, milyen az, amikor a saját szüleidnek sem vagy fontos, hova vezet, ha az életed legfontosabb férfija, a saját apád nem áll melléd, amikor szükséged lenne rá. Nem akarom, hogy Kittinek ezt kelljen megélnie újra és újra, nem akarom, hogy úgy nőjjön fel, hogy azt hiszi, őt kritizálni természetes, hogy el kell tűrnie, hogy negatív jelzőkkel illessék, csak mert a saját apja sem mert rászólni a mamára, amikor őt szidta.

- Megértelek. És hálát adok a sorsnak, hogy nekem olyan anyós jutott, akire úgy számíthatok, mint a saját anyámra, aki 200 kilométerről rohan, ha segíteni kell, és soha nem szól bele az életünkbe, soha egy rossz szava nem volt hozzám. Ha valamivel nem ért egyet, megbeszéljük, de sértegetés, bántás a szájából nem hangzik el.

Minden gyerek felnő egyszer, szerelmes lesz, talán családot is alapít. Még nem tapasztaltam meg, nem tudhatom, milyen érzéseket vált majd ki belőlem a teljes leválás, a köldökzsinór végleges elvágása, de azt tudom, hogy a legfontosabb, hogy a gyerekem boldog legyen, azzal a nővel/férfival, akit ő szeret. És - hacsak nem egy vadállatról beszélünk -, nekem nincs jogom az ő boldogságát megkérdőjelezni, pláne nincs jogom megpróbálni tönkretenni.

Értelme sem lenne, hiszen az ő bldogsága az én boldogságom is.

Nyitókép: Shutterstock