Neked nem én kellettem, csupán valaki, akire rázúdíthatod a problémáidat

Az osztálytalálkozó élménye sokaknak traumatikus, mivel vissza kell térniük egy esetlegesen abuzív közegbe. Másoknak viszont jó alkalom arra, hogy elbüszkélkedjenek azzal, hogy belőlük is ember lett. Siker, gazdagság, külföld, luxi otthon, egy zsák diploma, jól hangzó munka, világjárás, házasság, néhányaknál talán már gyerek is. Mások azért mennek, hogy felidézzenek régi barátságokat, rosszabb esetben felelevenítsenek régi drámákat, veszekedéseket, és ott folytassák egymás szapulását, ahol abbahagyták.

Az én gimnáziumi éveim is voltak valamilyenek. Ahogy telik az idő, egyre kevesebb emlékem van arról, mi történt, kivel milyen volt a viszonyom, kivel veszekedtem, kivel nem. A volt osztálytársaim jó része pedig leginkább úgy emlékszik rám, mint a lányra a hátsó padsorban, aki megállás nélkül olvasott, akár szünet volt, akár óra. Így számomra az újratalálkozásnak nem volt konkrét célja, nem számítottam könnyes békülésekre, sem hatalmas, mély, nosztalgiával átitatott okfejtésekre.

Azonban volt egy osztálytársam, akivel sokáig közeli barátságot ápoltunk, de már sok éve, hogy eltávolodtunk egymástól. Nem volt nagy dráma, és én sokáig azt is gondoltam (egészen az osztálytalálkozóig), hogy nem volt ennek különösebb oka, csupán ezt dobta a gép.

Egyetlen igazán nagy veszekedésünk volt, de már az is évekkel ezelőtt. Mindketten nehéz időszakon mentünk keresztül. Ő éppen elkezdett járni egy fiúval, de közben még egy korábbit siratott, akivel sosem voltak együtt. Én belekeveredtem egy verbálisan bántalmazó, fenyegető párkapcsolatba egy nálam idősebb, alkoholista férfival. Mivel ez nem egy olyan szituáció, amit az ember boldog-boldogtalannal megoszt, egészen magamra maradtam. Szinte mindenkitől elszigetelődtem, és ez a lány volt az, akit a bizalmamba fogadtam.

Számára viszont terhes volt hallgatni a problémáimat. Sosem felejtem el, hogy egyszer-egyszer mondta, ha nem támogatnám őt a bajaiban, eltávolodna tőlem, mert neki nincs szüksége olyanra, aki nem vele van. Cserébe az én problémáimat minden alkalommal, amikor szóba hoztam, csak unottan hallgatta, néha hümmögött, majd az első adandó alkalommal visszaterelte a szót magára. Ha túl sok idejét raboltam a nyűgjeimmel, akkor kifakadt, hogy ő nem tud és nem is akar támogatni engem ebben a helyzetben.

Végül még ebben az időszakban egy este elé álltam. Kibukott belőlem, hogy benne vagyok egy eleve szar helyzetben, amivel fogalmam sincs, mit kellene kezdenem, és fáj az, hogy a hozzám legközelebb lévő embert egy pillanatig nem érdekli, mi van velem, csak megvetést és elhatárolódást kapok tőle. Hogy az én ügyeim mindig sokadlagosak az övéivel szemben.

Egyébként sokáig azt sem raktam össze, hogy ezután a veszekedés után kezdtünk eltávolodni egymástól.

Na, de mire nem jók az osztálytalálkozók. Éjfél után, amikor már alig voltunk páran, végül vele is eljött az idő, hogy megejtsük a felszínes, "hogy vagy - jól" című beszélgetésünket, aminek az lett a vége, hogy ennyi év távlatából kibukott belőle, hogy hol csúszott el az addig bizalmas kapcsolatunk.

A megoldás pedig, hogy azzal, hogy elmondtam neki, szarul esik, hogy semmi empátiát nem táplál irányomba, azt viszont elvárja, hogy én mindenben ész nélkül neki adjak igazat, úgy vélte, azt éreztetem vele, hogy ő rossz barátnő. Ezért arra jutott, az lesz a legegészségesebb, ha szépen lassan leépít.

Tudjátok, érdekes dolog az idő. Pár évvel ezelőtt, ha ezt tudom, valószínűleg minden követ megmozgatok azért, hogy ne veszítsem el ezt a lányt. Nagyon szerettem, és bár soha egy pillanatig nem éreztem azt, hogy én is olyan fontos lennék neki, mint ő nekem, csak az érdekelt volna, hogy jóban maradjunk.

De most? Sok víz lefolyt azóta a Dunán, sokat fejlődött az önbizalmam, az önértékelésem, és sikerült megtapasztalnom nem egyoldalú barátságokat is. Érdekes volt figyelnem a saját, belső reakcióimat, és azt is, mi jött ki a számon. Érdekes volt, hogy már nem igényeltem a szeretetét, mint régen, és jó volt rájönni, hogy már nincs semmilyen érzelmi viszonyom vele kapcsolatban. Érdekes volt rájönni arra is, hogy bár sok volt bennem a kérdőjel még pár éve, most, hogy elém állt a fel nem tett kérdéseimre adott válaszokkal, már nem érdekelt. Nem maradt szeretet, nem maradt harag, nem maradt még csak a dráma miatti izgalom sem.

Csupán kihantoltuk egy meghalt barátság oszló hulláját, hogy jó alaposan újra megnézzük, kicsit megráncigáljuk, aztán - mint aki jól végezte dolgát -, újra eltemessük.

Nyitókép: Shutterstock