Az egynyári kalandok ősszel mindig véget érnek?

Gyorsan eljött az utolsó közös nap. Voltak ígéretek, ahogy kell. Öleltük, csókoltuk egymást, mint akik örökre búcsúzkodnak. Ma is látom magam előtt, ahogy a távolodó alakját néztem az ablakon át. Még a kontaktlencsémet is kibőgtem.

Megígérte, hogy visszajön. Nem igazán hittem neki. Gondoltam, ilyen csak a romantikus lányregényekben fordulhatna elő, hiszen ez is csak egy egynyári kaland: a fiatal turista srác és az idegenvezető lány hétnapos románca.

Minden pont úgy indult, ahogy a tisztességes, könnyű ponyvaregényben, amit a strandon szokás olvasgatni. A görög kolléga, Vaszilisz egy nap félrehívott, hogy kis szervezési problémából adódóan van egy magyar srác, akinek nincs szállása. És nem tudnánk-e befogadni a kolléganőmmel a mi lakrészünkbe szegényt? De, be tudtuk...  

Itt elindult életem legnagyobb kalandja. A srác, akit elsőre jól kiröhögtünk, mert az udvarias "Hálhatok ma nálatok?" kérdését "Hányhatok ma nálatok?"-nak értettük. Jó, tény, hogy kicsit sokat buliztunk azon a nyáron, na...

Forrás: Getty Images/Yuri_Arcurs/Peopleimages

Gyorsan összebarátkoztunk: bárhova indultam, ő jött velem. Bármiről beszélt, én ámulattal hallgattam. Mondjuk, ő épp a fociról szeretett rettenetesen sokat beszélni, de én még annyira érdekesnek sosem találtam ezt a sportot, mint ahogy az ő szájából hangzott. Igazából az éticsigák emésztéséről is beszélhetett volna, engem azzal is le tudott volna nyűgözni.

Ma már azt gondolom, Vaszilisz volt a mi Cupidónk: pár nap múlva újabb fergeteges ötlettel állt elő. Újabb apró - tipikus görög - szervezési gondok miatt ezúttal egy szállás nélkül maradt idegenvezetőt kéne befogadnunk - de így sajnos egy szobában kellene aludnunk Zolival... Ekkor már csak nagyon kevés hiányzott, hogy a köztünk lévő szikra lángra kapjon.

Aztán közbejött egy görög táncest: pislákoló csillagok, morajló tenger és a mámorítóan édes ouzo íze a szánkban. A zene lüktetett, mi száguldottunk a szirtaki ritmusára körbe-körbe, és én már csak Zolit láttam. Pihegve, butaságokon nevetgélve indultunk vissza a szállásra a nádason át - mert hol máshol? Ő megcsókolt, én visszacsókoltam - a többi pedig maradjon a nádas titka!

A giccset már nehéz lenne fokozni, de nekünk csak sikerült. Volt még ebben a történetben sziklás öböl, felelőtlen fiatal lány - én -, túl erős hullámzás, fuldoklás, lány után ugró szerelmes hős. Annyira csodás érzés volt megmentve lenni, hogy az a millió tengeri sün tüske sem zavart, amit alig tudtam kiműteni magamból és belőle. Ő ápolt engem, én ápoltam őt. Túl szép volt, hogy igaz legyen.

Ígérte, hogy visszajön. De nem hittem neki. Néha beszéltünk telefonon, de hát mindenki tudja, hogy szokott ez lenni. Nem úgy lett. Ő visszajött hozzám, visszajött értem. Azóta 22 nyár telt el, de még mindig tart a kaland. Életem legnagyobb egynyári kalandja.

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek