Az a legfájóbb, hogy semmibe veszel, mintha nem is léteznék...

Még ennél is rosszabb, hogy képes semmibe venni azt, amiben megegyeztünk, vagy akár engem. Talán ez a legfájóbb számomra! Volt olyan alkalom, hogy azt mondta, egyszerűen csak egyedüllétre van szüksége, úgyhogy fogtam a gyerekeket, és elvittem őket kirándulni, hogy alkothasson. Két nappal később mégis azt vágta a fejemhez, nem bírja, hogy annyi minden hárul rá, mindent neki kell csinálnia, és így nem lehet alkotni, mert semmi ideje sincs magára.

Aztán sokszor csak hagyom, hogy kiüljön a kert végébe, a nagy sziklára – azt mondja, meditál, mert az jót tesz neki, és szüksége van rá –, így addig én a házban maradok a gyerekekkel, hogy ne zavarjuk. De egyik nap, amikor megint meditálni ment, és már jó ideje nem jött vissza, nagyon aggódni kezdtem, hogy valami baja történhetett, kimentem hát megnézni, erre azt láttam, hogy a telefonján ír valamit. Persze, hogy belém mart az a furcsa érzés, mert az utóbbi időben szinte állandóan a mobilján lóg, és szerintem ez már súlyos függőség, s bevallom, kicsit azon is aggódtam, hogy esetleg van valakije, amibe én biztosan belehalnék, de aztán tegnap este megint ez történt, és akkor megtudtam, hogy a barátnőjével írogat.

Hirtelen feltolul bennem a tegnap este történtek emléke, és azonnal görcsbe rándul a gyomrom. Aztán félelem kúszik a gerincemen, ott motoszkál bennem, hogy lehet, mégse az idióta barátnőjével írogatott, csak a többi üzenetet kitörölte a telefonjából. Mert az utóbbi időben van egy srác, akivel mindig azonos időben van fent a közösségi oldalon, és már komolyan a rosszullét környékez, amikor meglátom, hogy mindkettőjük neve mellett ott villog a zöld pötty. Mi van, ha tényleg van valakije?

Én nem tudnék élni nélküle, ő olyan nekem, mint a levegő, amit belélegzem! És soha senki nem tudná úgy szeretni, mint én, senki se tudna neki ennyi mindent megadni és így a tenyerén hordozni, ahogy én. Baromira nem szeretném, ha valaki megint csalódást okozna neki! Nem volt elég húsz évvel ezelőtt Erik, hát nem tanult belőle? Szerintem a telefonjából kitörli az üzeneteket, és nem tudom, mit tehetnék. Úgy gondolom, érthető, hogy kicsit dühös lettem tegnap, hiszen annyira féltem őt, de hogyan védhetném meg saját magától? Elhessentem az emlékeket, próbálok a mai napra koncentrálni. Mély levegőt veszek, és a legkedvesebb hangomon szólalok meg.

– Édes, azt beszéltük meg, ma kettesben leszünk és csak pihenünk. Nem lehetne másik napra áttenni a kávézást?

– Azt mondtad, azt tehetem, amihez kedvem van – feleli a szemembe nézve –, és én szeretnék meginni a barátnőmmel egy kávét.

A hajamba túrok, legszívesebben rákiabálnék, hogy tegnap még azt mondta, nyugalomra van szüksége, csak pihenne, most meg el akar menni kávézni. Miért jobb neki Borival, mint itthon élvezni a kényeztetést, amit tőlem kap? Mégis, hogy járjak a kedvében, ha percenként meggondolja magát, hogy éppen mit akar, hogy adjam meg neki, amit szeretne, ha másodpercenként másra vágyik éppen? Az őrületbe kerget! Nagyon nehéz nekem Olíviával, mert az utóbbi időben úgy érzem, hiába igyekszem, soha semmi se jó. Holott én csak azt akarom, hogy boldog legyen, hogy minden úgy legyen, ahogy ő szeretné. Természetesen ezeket nem mondom el neki, helyette így szólok:

– Rendben. Készülj össze, elviszlek.

– El tudok menni magam – feleli már-már dacosan.

– Édesem – hajolok hozzá –, szívesen elviszlek. Amilyen fáradt vagy, jobb, ha nem vezetsz – nyomok csókot a feje búbjára.

Felpattan.

– Hát már egyedül se mehetek sehova?! – kiabál rám.

Kezdek kifogyni a béketűrésemből! Ezeket a kitöréseit végképp nem értem. Fogalmam sincs, mit tehetnék ilyenkor, vagy, hogy egyáltalán mi a franc történt vele, és hogyan lehet az, hogy tizenkilenc és fél évig minden tökéletes volt, most meg egyszerre semmi se jó? Annyi realitásérzéke sincs, hogy eszébe jusson, hogy benyomott két alkoholos koktélt? Mégis, hogy akar így vezetni? Türelmet erőltetek magamra, mert a világért sem szeretném megbántani, ezért kedvesen csak annyit mondok:

– Szerelmem, két alkoholos koktélt ittál meg, így nem igazán jó ötlet vezetni.

– Akkor taxit hívok – szegi fel az állát.

– Édesem – lépek hozzá és magamhoz ölelem –, nagyon szívesen elviszlek, ha kávézni szeretnél menni, semmi szükség taxira. Tudod, mindig és mindenben számíthatsz rám.

Ahelyett, hogy ettől megnyugodna, vagy értékelné ezt, egyszerűen kibontakozik a karjaimból, és a kert irányába masírozik. Mivel ez megint olyan mintha az arcomba csapta volna az ajtót, azt hiszem, jogom van kicsit megsértődni és fájdalmat érezni. Ma már sokadszorra bánt meg, ezért hagyom, hadd menjen, aztán sóhajtva hozzálátok a mosogatáshoz, és remélem, mire végzek, lehiggad.
Miután mindent elpakolok, és rendet teszek a konyhában, elindulok megkeresni Olíviát. Kint fekszik a függőágyban egy könyvvel.

– Mikor induljunk? – kérdezem.

– Már nincs kedvem menni – mormogja.

Komolyan mondom, egy szentet is kihozna a béketűréséből! Kicsit topogok, mert nem tudom, mihez kezdhetnék. Abban biztos vagyok, hogy semmi kedvem veszekedni, nem fogom hagyni, hogy tönkretegye a saját pihenős napját, úgyhogy végül így szólok:

– Rendben, ahogy szeretnéd, életem. Akkor főzök egy kávét neked – azzal visszamegyek a konyhába.
Amikor kész a sűrű, zamatos fekete, kis csészékbe öntöm, a teraszra viszem. Szólok Olíviának, jöjjön kávézni. Aztán látom, hogy felém néz, majd bosszúsan lecsapja a könyvet. Arra gondolok, hogy olyan, mint egy makrancos tinédzser, de annak örülök, hogy elindul, aztán felsétál a teraszra, és kézbe fogja a csészét.

– Gyere, ülj mellém! – mondom kedvesen.

Néhány pillanatnyi gondolkodás után leül, kezemet a combjára simítom, rámosolygok, amit nem viszonoz. Ez nagyon bánt, ahogy fáj az is, hogy sem a reggelit, sem az ebédet, sem a kávét nem köszönte meg, de gyorsan elhessegetem ezeket a negatív dolgokat. Hiszen ez a nap róla szól, nem rólam, és én képes vagyok háttérbe szorítani magam, úgyhogy újult erővel törekszem arra, hogy boldoggá tegyem őt. Próbálok beszélgetést kezdeményezni, de ő csak hümmög, mintha megint teljesen magába fordult volna.

– Olívia? – nézek rá. – Mit tegyek, hogy jól érezd magad?

Hallgat kicsit, és már éppen újra feltenném a kérdést, amikor végül megszólal:

– Megkaphatom a telefonom? – kérdezi.

A közelében járok annak, hogy elpattanjak és rákiabáljak a feleségemre. Az én birkatürelmemnek is van határa! De aztán rájövök, hogy Olívia jelenleg nem önmaga, tulajdonképpen olyan, mintha beteg lenne, és mindennél nagyobb szüksége van rám és a türelmemre, ezért mély levegőt veszek, majd hosszan kifújom. Nagyon igyekszem normális hangnemet megütni, amikor megszólalok.

– Szerelmem, azt beszéltük meg, ma nincs telefon, nincs internet. Kettesben vagyunk, pihenünk...

– Nincs jogod elvenni a telefonom! – pattan fel, miközben kiabál.

– Édesem – állok fel én is –, nem vettem el, az enyém is ott van a tied mellett a széfben, hiszen azt beszéltük meg tegnap, hogy...

– Nem! – kiabál tovább. – Nem beszéltük meg! A te ötleted volt, te mondtad, te vetted el, te tetted el! Elegem van!

Egyszerre van bennem aggodalom, ami görcsbe szorítja a gyomrom, és feszít a düh, amitől ökölbe szorul a kezem, közben olyan nyomás van a fejemben, hogy attól tartok, szétrobban!

Ha lemaradtál a sztori korábbi részeiről, kattints ide, és kezdd az elejéről. Ha csak a negyedik részt nem olvastad, akkor kattints ide. Ha a harmadikról is lemaradtál, akkor kattints is ide. Bucsi Mariann tollából további írásokat a szerzői oldalán is olvashatsz.