Szerettelek, de nem akartam tönkremenni a frusztrációid miatt

Nincs olyan ember, akinek kikezdhetetlen önbizalma lenne, habár én azt hittem, egészen rendben vagyok magammal. Nos igen, így is volt, de ez – mint kiderült – azokra az időszakokra volt igaz, amikor nem tépáztak és romboltak minden oldalról, amikor volt legalább egy olyan mentsváram, amiben biztos lehettem, ahol biztonságban voltam. Erre persze már csak későn jöttem rá, akkor, amikor kizárólag drasztikus lépéssel tudtam visszatalálni önmagamhoz, ahhoz az állapothoz, amikor rendben vagyok, vagyis szakítanom kellett vele. De ne szaladjunk ennyire előre.

Menthetetlenül segítőkész vagyok, úgy érzem magam jól, ha az is boldog, és rendben van magával, aki mellettem van. Ezért aztán ha azt látom, hogy a mellettem lévő ember bizonytalan, akkor biztos, hogy elkezdem felemelni. Amikor megismerkedtem Dáviddal, egy határozott ember látszatát keltette, de minél több ideje voltunk együtt, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ez csak egy színjáték. Szerepet játszott és folyton attól félt, hogy lebukik - legalábbis ő ezt hitte, mert valójában minden szükséges kvalitása megvolt a munkához, amit végzett és a pozícióhoz, amiben volt. Ő mégis meg volt győződve arról, hogy nemsokára kiderül, ónem ért ahhoz, amit csinál. Rettegésben teltek a napjai, ez a frusztráció és szorongás pedig nem ért véget a munkaidő lejártával. Begyűrűzött a kettőnk kapcsolatába is.

A támogatásom, a dicséreteim, a kedves szavaim egy idő után súlytalanná váltak, pedig minden mondatomat komolyan gondoltam. Azt viszonylag hamar felismertem, hogy egy olyan ember meggyőzéséhez én kevés vagyok, aki egész életében bántotta magát. Ezért egyenként kezdtem el foglalkozni a különböző szorongásaival és beszédből átváltottam cselekvésre. Mivel mindig problémája volt a külsejével, onnantól kizárólag salátán éltünk, eljártam vele futni, és kerestem neki személyi edzőt.

Természetesen tudtam, hogy a külső változások nem elegendőek, ezért biztattam, hogy járjon pszichológushoz. Amikor mindezek sínen voltak, azt hittem, végre a mi kapcsolatunk is újra heylére kerül, de tévedtem. Ugyanis, ha valaki szenvedni szeret, és nem akarja igazán a változást, nem reméli, hogy tényleg jobb és boldogabb lehet az élete, akkor egy hadsereg is foglalkozhat vele, akkor sem fog történni semmi. A kudarcok pedig még mélyebbre taszították, ahová már engem is magával rántott. Hirtelen saját maga mellett én is a gúnyolódásai céltáblájává váltam.

Nem vettem észre, hogy ez olyan, mint a futóhomok, amiben ha kapálódzom, nagyon gyorsan elmerülök. Így is lett. Szerettem, ezért fájtak mindennél jobban a sértései. Ha tudtam is, hogy a legfőbb baja önmagával van, a fájdalmat, amit okozott, nem tudtam racionális érvekkel semmissé tenni. Pedig sokáig reméltem még, hogy lehet ezen javítani, lehet javulni, jobbnak lenni. Néhány kritikájával egyet is értettem, ezért próbáltam jobbá válni, de minden tettem semmi volt a szemében. Ha egy dologban sikerült fejlődnöm, rögtön volt egy másik, amin változtatnom kellene. Megkeseredtem és belefáradtam. Ezért egy szombati napon úgy döntöttem, hogy segíts magadon. Értve ezt mindkettőnkre. Összepakoltam, elköszöntem és vissza se néztem. Nem érzem úgy, hogy cserben hagytam volna, sokkal inkább úgy, hogy mindkettőnket megmentettem. És az idő engem igazolt.