Végtelenül hálás vagyok a tanáromnak, aki nélkül ma nem lennék önmagam

Bár az eset óta eltelt közel harminc év, a mai napig emlékszem minden pillanatára. A gimnáziumban, ahová jártam volt művészettörténet óránk. Alig vártam minden héten, hogy végre sor kerüljön rá, annyira szerettem. Eleve szeretem a különböző művészeteket, lenyűgöz, hogyan képes valaki egy élettelen vászonra képet álmodni, és az is, ha bárki egy kőtömbből gyönyörű szobrot farag, és sorolhatnám.

Bevallom, a mai absztrakt, elvont, művészetnek kikiáltott szülemény számomra abszolút nem tartozik ebbe a kategóriába. Nekem egy festmény, egy szobor, bármi akkor élvezhető, ha szépséget és harmóniát sugároz. Egy vödörrel falra öntött festéktömeg, egy kriksz-kraksz és sorolhatnám, szerintem nem lesz művészet attól, hogy divat.

Tény, hogy úgy nőttem fel, a kultúra, a művészet sok-sok ága része volt az életünknek. Korán megismerkedtem a klasszikus zenével, az operával. Egy idő után a stílusáról felismertem egy-egy festmény vagy szobor alkotóját. Az apai nagymamámmal rengeteget jártunk múzeumokba, kiállításokra. Minden alkalommal nevettünk, amikor odalépett hozzánk a teremőr és közölte, hogy zárás van, mi pedig csak néztünk, hogy telhetett el így az idő? Hiszen még csak most kezdtük a nézelődést. Még csak az első teremnél járunk.

Persze a magyarázat végtelenül egyszerű volt. Leragadtunk egy-egy festmény előtt, és képesek voltunk órákon át csodálni azt. Elmerültünk, megszűnt az idő- és a térérzékünk. Hogy is ne történt volna így, amikor valósággal elvesztem a látványban.

Egy selyembrokát ruha fényes ráncaiban, a gyöngyök és ékszerek teljesen valósághű csillogásában. Valósággal hallottam ilyenkor a kelmék suhogását. Voltak otthon művészettörténeti és más albumok, melyeket rongyosra forgattam.  Na de, hogy visszatérjek a kiinduló történethez, volt a művészettörténet óránk. És volt a művészettörténet tanárunk.

Ízig-vérig tanár volt. Olyan hihetetlenül élvezetes órákat tartott, hogy még az is figyelt, aki egyébként rá sem bagózott a kultúrára. Ittuk a szavait. Tény, hogy mindent megtett azért, hogy élvezetesek legyenek az órái. Soha nem volt két ugyanolyan. Soha nem fordult elő, hogy csak ledarálta volna az anyagot. A könyvet is csak annyira nyitottuk ki, hogy megmutatta, mi lesz az aznapi anyag. És mindig előrukkolt valamivel. Diákat vetített, gyönyörű albumokat hozott, mindenféle ismertető anyagokat ragasztott a táblára. Elvitt bennünket egy művésztelepre, ahol festők, szobrászok tartottak előadást nekünk. Ha jó idő volt, fogta magát és kitelepült velünk a gimi előtti parkba, ott tartotta meg az órát.

Forrás: Shutterstock

Ami külön érdekessé tette őt, hogy az első pillanattól úgy éreztem, ő egy 18. századból itt ragadt úriember. Úgy beszélt, viselkedett, öltözött. Soha nem láttuk slamposan vagy ápolatlanul. Mindig végtelenül nyugodt volt. Magázott bennünket, és a lányokat kegyednek hívta. Szerencsém van, mert sok jó tanárom volt, akikre a mai napig szeretettel emlékszem. Ő volt azonban az egyik, aki maradandó útravalót adott számomra az élethez.

Gyakran kellett esszéket és kiselőadásokat írnunk, tartanunk. Az egyik, ominózus alkalmon arról kellett írni, melyik a kedvenc művünk, alkotásunk és miért. Kíváncsi volt, mi érintett meg bennünket és miért. Azon az órán engem szólított ki a táblához, hogy felolvassam a prezentációmat. Nos, nekem akkor még nemhogy nem volt előadói tapasztalatom, de rendkívül szégyenlős is voltam. Nem akartam szerepelni. Ezt el is mondtam neki, ő pedig, miután látta, hogy lebénultam és megkukultam, pár pillanatig csak figyelt. Aztán megszólalt: 

„Osztály vigyázz!"  Mindenki felugrott, állt az egész osztály, mindenki a széke mellett.

„Hátra arc!" – jött a következő utasítás.

A többiek, csodálkozva ugyan, de végrehajtották a kérését. A tanár úr hozzám fordult.

„Nos, így jó lesz? Most már nem látja senki."

Jó lett. Briliáns megoldás volt. Nem kezdett győzködni, hogy ugyan, ne butáskodjak már. Nem kényszerített semmire. Viszont tökéletes megoldást talált, és belőlem folyni kezdett a szó. Annyira belelendültem, hogy észre sem vettem, hogy halkan hátra ment és intett a többieknek, hogy csöndben üljenek vissza. Az sem tűnt fel, hogy lélegzet-visszafojtva figyelnek. Arra kaptam fel a fejemet, amikor megkérdezte, kivetítem-e az anyagot, amit hoztam. Ahogy rátettem az első lapokat a kivetítőre, akkor láttam meg, hogy az egész osztály ül és engem figyel, hallgat. Mielőtt bármi gátlás bekapcsolt volna bennem, a tanár úr intett:

„Csak rajta! Ez egy nagyon izgalmas prezentáció. Nézze, az egész osztály tátott szájjal hallgatja. Csak így tovább!"

Így történt, hogy az óra végén vastapsot kaptam, és onnantól elindultam az előadások és szereplések útján. Olyan szinten oltotta ki belőlem a félénkséget, hogy mélyen hiszem, hogy neki is köszönhetem, hogy évek óta tartok előadásokat, és hihetetlenül élvezem. A mai napig szoktunk találkozni, ismerősök vagyunk a Facebookon, időnként beszélgetünk, és még mindig kegyednek hív. S a hab a tortán az, hogy most a fiamnak segít a rajzos pályafutása kapcsán.

Végtelenül hálás vagyok neki és minden tanárnak, aki nélkül ma nem lennék az, aki vagyok. Akitől olyan megértést, elfogadást, útravalót kaptam, ami semmi mással nem pótolható.
Pedagógus nap alkalmából őket köszöntöm, szeretettel!

Ezek is érdekelhetnek