A férjem vasárnaponként "misére" jár - de nem a templomba

Akadnak olyan dolgok az életben, amelyek kifejezetten pasisak, illetve kifejezetten csajosak. Szerintem a férfiak sosem fogják megérteni, miért jó megvenni a sokadik cipőt vagy táskát, minek kenünk furcsa színű és állagú pakolásokat az arcunkra vagy hogyan tudunk órákon keresztül beszélni a – szerintük – semmiről. Éppen így számunkra, nők számára is felfoghatatlan, hogy miért jó azt nézni, hogy néhány férfi egy labdát kerget órákon át egy pályán, hogyan lehet összesen két mondatot szólni egy egész estés családi vacsorán vagy miért jó vihogva embereket gyilkolni egy számítógépes játékban. Megjegyzem, kivételek mindig vannak, tehát akad arcpakolásos férfi és focirajongó nő is – ez nem is kérdéses.

Vasárnap este „mise" van

Amikor kapcsolatunk hajnalán összeköltöztünk a párommal – most már a férjemmel – némiképp sokként ért, amikor közölte, neki vasárnap este dolga van. Minden vasárnap este... Először komolyan azt hittem, templomba jár, s eddig azért nem tűnt fel az ájtatossága, mert vasárnap este sosem maradtunk ki sokáig, mindig időbe hazament ő is, én is, lévén a hétfő munkanap és kicsit össze kell szedni magunkat. De nem!

Most mindenki csukja be a szemét és képzeljen maga elé néhány harminc feletti férfit - akad köztük vállalkozó, fejlesztő, grafikus, mérnök meg még ki tudja mi, a legtöbb házas, sőt gyerekes. Eljön a vasárnap, a nap leszáll, a gyerekek alszanak, majd amikor kilencet üt az óra, ezek az urak megszűnnek odaadó családapák, kedves férjek, lelkiismeretes munkaerők lenni és vérengző fenevadakká változnak. Felteszik a hatalmas fülesüket, megropogtatják az ujjaikat, billentyűzetet ragadnak és belépnek a gamerek világába.

Ami jár, az jár

Első alkalommal érdeklődve figyeltem a jelenséget. Tudtam én, hogy mi következik – hiszen az összeköltözésünkkor fel lettem világosítva – csak éppen nem sejtettem. Mit láttam? Szívem kicsi kincse, lehuppant a monitor elé, felszisszentett egy különleges sört, mint mindenki a csapatban - ugyanis „misebor" nélkül (ami egyébként „misesör") nincs játék – majd vihorászva, kurjongatva kezdetét vette a party. És nem, nem túlzok, ez valóban party... a modern idők kocsmája, szivarterme, ahol a férfiak... hát férfiakká válnak.

Bevallom, eleinte nem igazán értettem a koncepciót. Ha találkozni akarnak, miért nem találkoznak, ahogyan én a csajokkal? Miért a számítógép előtt ülve dorbézolnak? Aztán rájöttem, nem is kell megértenem. Ők ilyenek. Nekik ez jó.

Azt hittem, ez valami múló hóbort, de nem, mert mint megtudtam, ez a kis csapat cirka tizenöt éve rendületlenül játszik. Azóta eltelt újabb tíz év. A srácok játékkendve pedig azóta sem hagyott alább.
Minden hétvégén találkoznak és megmentik a világot valamilyen vélt veszedelemtől.

Sokszor kérdezik a barátnőim, hogy bírom ezt? Nos, teljesen jól! Nem mondom, hogy néha nem bosszant, hogy ahelyett, hogy velem filmezne a férjem, a srácokkal lövöldözget, de az esetek többségében nem érzem, hogy gond lenne ezzel. Énidő neki is jár, és ha neki ez jelenti kikapcsolódást, hát lelke rajta. Most őszintén, az jobb lenne, ha valami kocsmában, játékteremben, a focipályán vagy az autószerelő műhelyben időzne? Nem.

Ráadásul, amíg ő virtuálisan kommandózik, addig nekem is marad időm csak magamra. Amikor nézhetem a legcsöpögősebb sorozatot, feltehetem a legrusnyább arcmaszkot, olvashatok pár órát vagy elmehetek a csajokkal koktélozni. Good deal!