Már az első pofonnál el kellett volna hagyjalak, de nem tettem...

Nem volt szerelem első látásra a miénk, sokkal inkább vészjósló jelek voltak, amelyek arra utaltak, hogy sokáig nem fogjuk egymás mellett bírni. Vagy én vagy te, valaki biztosan sérülni fog. Ennek már hat éve. Bár házasok még nem vagyunk, igaz ránk, hogy jóban és a rengeteg rosszban is álltuk a sarat együtt. Hogy miért? Őszintén? Magam sem tudom!

Hatalmas baráti társaságunk van, akikkel legalább kéthetente összejárunk beszélgetni, együtt kikapcsolódni. A csapatban mi vagyunk az álompár, akik csak úgy sugároznak egymás mellett, akik soha nem veszekednek, mindig nagy egyetértésben élik a mindennapokat. Soha nincs köztünk hangos szó vagy féltékenykedés. Ezt látni kívülről, a valóság azonban egészen más.

Külön utakon járunk, mégis minden este egymás mellett hajtjuk álomra a fejünket. Mások a terveink, a céljaink, de valamiért mégis egymás mellett várjuk a holnapot. Azt, hogy mit tartogat számunkra a jövő.

Vannak persze jó napok, amikor egészen szépen élünk, s elhisszük, hogy mindkettőnknek az a legjobb, ha közösen tervezünk és haladunk a kijelölt úton. Ezeken a napokon előfordul, hogy kézen fogva sétálunk az utcán, megöleljük, megpusziljuk egymást és összeölelkezve szenderedünk álomba.

Hogy szeretjük-e egymást? Valamilyen szinten igen, de szerelmet nem érzünk, talán nem is éreztünk soha. Kívülről egy nagyon kedves és szimpatikus férfi benyomását kelted, bennem is ezek a tulajdonságok keltették fel az érdeklődést irántad. De aztán gyorsan lehullt a lepel és kiderült, ez csak egy álca, ami elrejti az önbizalom-hiányos, néha agresszív, beteg énedet.

Ahogyan maradtam a második és a harmadik alkalommal is. Sőt, még mindig itt vagyok melletted, pedig éltünk már meg sokkal rosszabbat is a leírtaknál. Itt vagyok és kitartok, pedig mindig az erőszak ellen mentem és azt gondoltam, ha két ember szereti és tiszteli egymást, akkor nem történhet olyan, ami miatt az egyik kezet emel a másikra. Azt gondoltam, hogy ilyen velem sohasem fordulhat elő. Aztán mégis. Pedig vágytam a szőke hercegre, aki gondoskodó, odaadó és elhalmoz a szeretetével.

Vajon a környezet ebből mit vett észre? Az ég világon semmit. Ez persze nem az ő hibájuk, hanem a miénk, különösen az enyém. Hat éve félelmetesen jól játszom a boldog párkapcsolatban élő nő szerepét, amiben eddig senki és semmi nem volt képes megingatni. Erre vajon hogy vagyok képes? Úgy, hogy magamat is becsapom nap, mint nap. Nem veszek tudomást a kék zöld foltokról magamon, arról, hogy olykor félelemben élek és már fogalmam nincs mit jelent valóban boldognak lenni.

Hogy ez nekem miért jó? Nem jó, de nem látok belőle kiutat. A saját hazugságaim csapdájába estem bele és úgy érzem, képtelen vagyok ebből kikecmeregni.

Nyitókép: Shutterstock