Én a kezébe adtam a lelkemet, erre ő megmérgezte

Amikor találkoztunk, már feladtam. Feladtam, hogy valaha is találok egy olyan férfit, aki önmagamért szeret, aki elfogad, vigyáz rám, kedvesen ébreszt, és átölel, ha szomorú vagyok. Azt hittem Bencében megtaláltam ezt.

A kapcsolatunk elején a szemem elé ereszkedett az a bizonyos rózsaszín köd. Amikor azt kérte, ne menjek nélküle bulizni, mert félt, elhittem. Amikor megkért, hogy ne vegyek fel miniszoknyát, mert én anélkül is ellenállhatatlan vagyok, elhittem. Amikor azzal jött, hogy abba kellene hagynom a magas sarkú cípő viselését, mert ez csak azoknak a nőknek kell, akiknek e nélkül nem szép a lábuk, elhittem.

A bulizós, nagy baráti társasággal rendelkező, pörgős lányból egy év alatt egy otthonülő, főző-mosó, szolid sminket viselő lány lettem, akinek szó szerint el kell kéredzkednie otthonról, ha egy kósza megmaradt barátnőjével találkozni akar.

Bence szeretetmegvonással büntetett, ha nem azt tettem, amit elvárt tőlem. Lelkiismeret-furdalásom volt, ha a munkahelyemről fél órával később indultam csak haza, és féltem, mi lesz a reakciója.
Sosem emelt rám kezet, de visszatekintve, talán jobb lett volna. Lehet, hogy egy pofon előbb észhez térített volna.

A lelki terror észrevétlenül mérgezte meg a kapcsolatunkat. Visszatekintve, neki nem egy társ kellett, hanem egy báb, akit kedvére formálhat, aki engedelmeskedik, rendelkezésre áll, szép pogácsákat süt a családi ebédre, aki otthon várja, ha ő a barátaival megy szórakozni, és mindig elérhető telefonon, valamint nincsenek titkai előtte.

Én pedig szépen lassan ezé a bábbá alakultam át. A változásokat lassan, módszeresen adagolta, én pedig azt hittem, mivel idősebb nálam, jobban tudja, hogyan tud jól működni egy párkapcsolat. Éveken át tartott a bábbá formálásom, amihez remekül, ellenállást nem mutató módon asszisztáltam.
Hiába mondta a legjobb barátnőm, hogy mit tesz velem, nem hittem el, nem akartam elhinni.

Minden tettét azonnal azzal magyarázta, hogy én vagyok a kincs az életében, csak jót akar nekem. Elmondta, hogy az addigi életem szépen szólva is romlott volt, milyen szerencse, hogy rám talált, és ki tudott ebből mozdítani. Pedig semmi különöset nem csináltam, csak éltem, ahogy egy 21 éves lány.
Szinte hihetetlen, mennyire befolyásolt. Az ő szavai, mondatai olyanokká lettek, mintha a saját gondolatom szüleményei lennének.

Bence legfőbb jellemvonása a féltékenykedése volt. Az elején még finoman, de a vége felé már egyre durvábban tört utat magának. Bárhová mentem, bárkivel is találkoztam, fényképet kellett küldenem, de jaj volt, ha véletlenül nem volt térerő, ő pedig nem tudott elérni.

Nem egy másik férfi miatt hagytam el végül, egyszerűen túl sokká vált, és egyik nap elkezdtem másként látni őt. A lelkemet azonban megmérgezte; két éve szakítottam vele – ami nem volt egyszerű -, de azóta sem tudok újabb kapcsolatba kezdeni. Félek. Félek, hogy megint vak leszek.

Zsuzsi történetét Mezei Natasa jegyezte le.

Nyitókép: shutterstock