Egy lány, aki elveszett az ígéretek erdejében

Mikor önhibámon kívül betévedek ebbe az erdőbe, még pozitív vagyok, és vidám. Barna szemem élénken, bizalommal telve csillog. Fekete hajamat borzolja a lágy szellő, mint egy támogatni hivatott kéz. Utam elején még mosolygó, segítőkész arcok vesznek körbe, de ahogy egyre mélyebben eltévedek, segítőim eltűnnek. Pont úgy, mint a való életemben, a valós a kapcsolataimban.

A legegyszerűbb és legkevésbé fájó példák erre a közösségi médiában megismert random emberek. Nem egyszer volt már olyan, hogy valaki teljesen ismeretlenül rám írt, mondván, hogy szimpatikus a profilom, és miután felfedeztünk néhány közös érdeklődési kört, szóba elegyedtünk egymással. A „minden csoda három napig tart" elv alapján ezek a beszélgetések ideig-óráig, maximum egy hétig, ha kihúzták.

Persze emellett ő aktívkodott a saját felületén, és szerencsétlenségére a Látta-funkcióból tudtam, hogy olvasta az utolsó üzenetem. Néha ilyenkor még vettem a fáradtságot, és próbáltam lehetőséget teremteni a beszélgetés folytatására, ám a kommunikáció teljesen zátonyra futott.

Ezeken még túl tudom tenni magam - végül is egyébként sem szeretek látszat csevegéseket folytatni. Az viszont már sokkal fájóbb, amikor valakinek számítani kezdenek a szavai, amikor érzelmileg építkezni kezdek, tele reményekkel, és ezt követően ér csalódás. Ez nem csak párkapcsolati, férfi-női szempontból történhet meg, hanem akár értékesnek hitt barátságok esetében is.

Másfél éves online kapcsolattartás után azt hittem, hogy a találkozásunk egyfajta mérföldkő lesz. Beültünk valahova, beszélgettünk, Rami pedig azzal kecsegtetett, hogy elküldi a CV-met ide-oda, mert segíteni szeretett volna a munkakeresésben. Beszéltem már neki többször arról is, hogy szeretném gyökeresen megváltoztatni az életmódomat, mire ő azt mondta: összehoz engem egy teammel, ahol van edző, életmódtanácsadó, ha akarom stylist, és sminkes is. A kávézás után egy öleléssel búcsúztunk, és két külön irányba indultunk.

Rami szőke haját és az én fekete loboncomat is jóleső, meleg szellő borzolta - pont, mint amilyen a kávé volt, és amilyennek a kapcsolatunkat éreztem. Mivel nem akartam azonnal letámadni, csak hétvégén szedtem össze mindent és küldtem át e-mailben számára, hogy aztán továbbíthassa, ahová gondolja. Ezután pedig ott kötöttünk ki, ahol a fentebb említett esetekben...

Néha váltottunk pár sort, és mindig azzal zárta a beszélgetéseinket, hogy „remélem, hétvégén már fel tudlak hívni". Három hétvége után már nem számoltam, mennyi telt el, de továbbra sem jelentkezett. Nem zavart volna ez a dolog annyira, ha közben nem azt látom, hogy miközben nekem nem ír, vagy nem hív fel, posztokat írni - jó hosszú litániákkal -, és story-kat kipakolni van ideje. Sosem voltam az a számonkérő típus, pláne, ha nekem ajánlottak fel támogatást, segítséget. Így nem éreztem fairnek, hogy konkrétan rákérdezzek, hogyan is állnak a dolgok. Eleve nehezen fogadok el segítséget, így az ilyen szituációk nálam többszörösen is bizalom-próbák.

Azonban még így is hálásnak kellene lennem, mert e nélkül az „elhagyatottság" nélkül nem vettem volna kezembe magam ügyeinek irányítását.

Persze ettől még jól esett volna, ha a látszólag könnyítésnek dobott mentőmellényt nem szúrják ki egy késsel, amikor már kezdem elhinni, hogy tényleg létezik. De van ám ennek tanulsága is: ne kövesd vakon az eléd dobott mézesmadzagot. Ha mégsem érkezik segítség, keress magadnak egy saját utat, amin olyan tempóban haladsz, amilyenben csak szeretnél.

Pokk Brigitta

Nyitókép: Shutterstock