Az igaz barátok ismérve az, hogy képesek a békülésre.

A modern technológiának köszönhettem, hogy néhány mondat erejéig betekintést nyerhettem a lelkébe, és azt gondoltam, hogy ez az ember sok mindenben hasonlít rám. Nem sokáig tétováztam, privát üzenetben feltettem neki azt a furcsa, gyerekes, vagy talán idétlen kérdést, hogy lehetnénk-e barátok. A válasz igen volt, és innentől kvázi elválaszthatatlanok lettünk.

Ki merem jelenteni: egymás legfőbb támaszai lettünk. Ismertük a másik aggályait, szinte mindent tudtunk a egymásról, az apróságoktól kezdve a legmélyebb problémákig. Én is épp olyan vehemens habitusú voltam, mint ő, és ő sem volt kevésbé hirtelen ember, mint én. De a szíve a helyén volt - bár ő még nálam is jobban nyersen őszinte. Mintha testvérek lettünk volna. Féltett és aggódott értem, és azt hiszem, nem kell részleteznem, ez manapság mekkora kincs.

Aztán szép lassan mindkettőnk feje fölött egyre gyülekezni kezdtek azok a bizonyos felhők. Próbáltunk ügyet sem vetni a gondokra, mert tudtuk, hogy valahogy majd csak megoldjuk őket - de sajnos mindkettőnknél egyszerre tetőztek a dolgok. Ennek az lett a következménye, hogy egy kiadós, mindent a másik fejéhez vágós éjszaka után többé nem beszéltünk.

Mintha eltűnt volna a mindennapjaim egyik alapköve. Mégis néha úgy éreztem, csak álmodtam, hogy volt egyszer egy barátom. Amilyen hirtelen toppant be az életembe, olyan gyorsan veszítettük el egymást. Sokszor eltöprengek azon, hogy a régi időkben máshogy mentek ezek a dolgok (is). Hogy akkoriban egyetlen cinikus célzás is gyakran vezetett éveken át tartó, vagy végérvényes sértettséghez.

Sokat gondoltam a barátomra, és amikor rájöttem, hogy majdnem minden létező kommunikációs csatornát megszakított velem, az nagyon fájt. Elvette a kedvem attól, hogy béküléssel próbálkozzak. Sértve éreztem magam - úgy tűnt, hogy a barátságunk csak számomra volt fontos. Egy idő után ezek az emlékek megfakultak bennem, és éltem tovább a megszokott életemet. Egészen pár nappal ezelőttig.

Furcsa álmom volt. Sorra tűntek fel benne az életem réges-régi szereplői, mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta, hogy utoljára hallottunk egymásról. Nagy hatással volt rám a dolog, egész nap a múltam régi, fontos szereplői jártak a fejemben. Köztük ez a lány is, a barátom. Aztán úgy voltam vele: ennyi idő távlatából mégis mit veszíthetek?

Az egyetlen megmaradt kommunikációs utat választva üzenetet küldtem neki. Nem gondolkoztam rajta, csak írtam, ami jött. Nem köntörfalaztam és nem akartam sem részletekbe bocsátkozni, sem hosszan ecsetelni a történteket. Egyszerűen csak érdekelt, mégis mi lehet vele. Nem tudtam, számíthatok-e válaszra, de a szívem mélyén azért reméltem, hogy érkezik majd reakció.

Nem telt el sok idő, megjött a válasz. Tömör volt, és velős. Hálálkodó és a beszélgetést félbe hagyó, ami arra engedett következtetni, hogy hamarosan folytatjuk. Reménykedem benne, hogy talán egy maratoni, éjjeli telefonbeszélgetés közben lehetőségünk lesz a régi sérelmeket helyretenni és mindent ott folytatni, ahol anno abbahagytuk. Boldog vagyok. Boldog, mert megléptem ezt, és ismét megtapasztaltam, hogy bizony a valódi barátságok tényleg nem tudnak végérvényesen megszakadni.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock