Indokolatlan anyázás: Édesanya, Anya, Anyácska. Pedig nekem is van nevem!

Kisgyerekként teljesen természetes volt számomra, hogy Anyu, az Anyu. Aztán, ahogyan nőttem, rá kellett ébrednem, hogy Anyu nemcsak egy van, hanem voltaképpen minden bozótban terem egy. Volt „Anyu"-ja a szomszéd Helgának, az összes óvodás pajtásomnak, meg úgy általában mindenkinek. Sok-sok év múlva én is Anyu lettem, és ekkor valahogy más színt kapott az egész jelenség.

Él bennem egy emlék még valamikor nagycsoportos óvodás koromból. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan hol vagy hogyan hallgattam végig azt a beszélgetést, de valahogy megragadt bennem. Két anyuka csevegett egymással, és az egyik némi iróniával, de azért kissé morcosan ecsetelte, hogy mennyire elege van abból, hogy onnantól kezdve, hogy anyává vált, szinte megszűnt létezni - a legtöbb helyen mégcsak nem is a nevén szólítják. Mert ő most már csupán Bence anyukája. Arra is emlékszem, hogy akkoriban egyáltalán nem értettem, mi baja ezzel Bence anyukájának? Elvégre én sem tudtam a legtöbb ovistársam anyukájának a keresztnevét, sőt volt olyan közeli rokonom, aki számomra még jóval később, nyolcévesen is csak Öcsi volt. A vezetéknevét tudtam persze, de mivel mindenki Öcsinek hívta, nekem is csak ez ragadt meg. Engem sokkal jobban zavart – mondjuk akkor már iskolás voltam - , amikor a férjezett nőknek tűnt el a személyazonosságuk, és Kis Piroskából mondjuk Kovács Jánosné lett. Ezt már akkor sem értettem. Miért mond le valaki a nevéről csak azért, mert férjhez megy? Pedig akkoriban, a '80-as években ez volt a módi. Anyukám sem volt kivétel, engem azonban kirázott tőle a hideg, már kicsiként is.

Minek nevezzelek?

Visszatérve az eredeti gondolatmenetre, nem nagyon értettem, hogy Bence anyukája miért van kiakadva azon, hogy ő már csak Bence anyukája, egészen addig, amíg én is valaki anyukájává nem váltam. Akkor ugyanis már engem is kezdett kicsit zavarni. És nem is az, ha a saját gyermekem anyukájának hívtak, hanem inkább az, amikor a megszólításom szimplán Anya, Anyuka, Anyácska lett. Például a bölcsiben:
- Anyácska, Dávid ma jó nagyot aludt ebéd után.
Vagy az orvosnál:
- Anya, vetkőztesse le a gyereket.
Vagy az óvodában:
- Anyuka, pénteken nevelés nélküli nap lesz.

Értem én, hogy nem könnyű az összes gyerek szüleinek a nevét megjegyezni – nekem is elég rossz a névmemóriám –, de a fenti mondatoknál (meg még sok másiknál) pont ki is lehetett volna hagyni a megszólítást, és anélkül közölni a dolgokat.

Forrás: Shutterstock

Ezzel az „anyázással" – főleg, amikor teljesen indokolatlan - kicsit úgy éreztem, mintha ignorálták volna azt, hogy én egy önálló emberi lény vagyok. Helyette betettek egy kalapba, a nagy anyakalapba, ahol megfért együtt Móni, Kata, Dóri, Nóra, Timi meg mindenki más is, arctalanul, személyiség nélkül – és hát névtelenül.

Aztán persze ezt is megszokja az ember, én is megszoktam, bár ma sem értem az indokolatlan anyázást. Azon viszont nagyon jót mulattam, amikor egy nyári délutánon az oviból hoztam el a kisfiamat, elkiáltotta magát az egyik dadus:

- Anyuka, jöjjenek vissza, a csoportban maradt az alvóka! - mire hárman kaptuk fel a fejünket és indultunk vissza. Mi hárman, Anyák...

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek