Vajon miért vállalnak a nők 40 felett gyermeket?

Mára minden megváltozott. Van olyan változás, ami előre vitt, ami jó, és van olyan is, amelyikből jobb volt a régi. De most élünk, azt éljük, ami most történik.

A várandósság kérdésköre is változott.

Másrészt egyre inkább kitolódott a gyermekvállalás időpontja. Nem igazán értettem ezt, ezért kutakodtam.

Nyilván változott a társadalmi berendezkedés, változtak a női-férfi viszonyok és a munkaerőpiac is. És igen, változtak a nők igényei is.

Nekem ez az életkor, - bár korántsem gondolom öregnek -, azt jelenti, az ember már túl van a gyerkőcök felnevelésén. Ők lassan kirepülnek, mi egyre több időt kapunk nélkülük. Ez jó, mert már önjáróak, nem kell mindenhova hozni-vinni őket, egyre több mindent intéznek egyedül. Nekünk marad én-időnk, ami nagyon jó, de közben mégis olyan furcsa, hogy kirepülnek azok, akik sok éven át az életünk mindennapi részei voltak. Öröm ezt nézni, s arra gondolni, lassan a nagyszülőség ideje érkezik el. Átadjuk a stafétabotot és majd a gyerekeinknek lesznek gyerekei. Ez az élet rendje.

Megkérdeztem ezt az ismerősömet, miért vállalt most újra gyermeket, ennyi idősen, holott már három felnőtt gyermek édesanyja? A válasza alapján mindent megértettem.

- Tudod, az egész életem a gyerekeimről szólt. Mindig várandós voltam, szültem, gyereket neveltem. Nagyon szerettem ezt az egészet. Nem hiányzott semmi. Néztem, ahogy felnőnek, ahogy egyre több dolgot megtanulnak, ahogy kibontakozik a személyiségük. Végigkísértem a betegségeiket, az örömeiket, a bánatukat. Ott voltam, amikor először szerelmesek lettek és az első csalódásnál is.
Segítettem nekik, hogy megtalálják az életútjukat, a szakmájukat. Segítettem nekik kirepülni, amikor eljött az ideje. És akkor hirtelen légüres lett körülöttem a tér. Érted? Rengeteg időm felszabadult és akkor döbbentem rá, én magammal nem is foglalkoztam. Felolvadtam a gyerekeimben. Most egyedül vagyok itthon és folyton csak arra emlékezem, milyen volt az a feltétel nélküli szeretet, amit tőlük kaptam. Ilyet soha, senkitől nem tapasztaltam, csak a velük való együttlétben. Nekem azok a pillanatok adták a legtöbbet, amikor velük lehettem.

Belegondoltam, és rögtön eszembe jutott, az én fiam is nemrég töltötte be a tizennyolcadik évét. Felnőtt lett. Hivatalosan legalábbis az, mert bármilyen nagyra nőtt, bármennyire önállóan és korrekten intézi az életét, valahol mégis gyerek maradt. Jön puszira, ölelésre, mellém telepszik, hozzám nyomja a negyvennégyes talpát, mint kiskorában. Szakálla van, bajusza, fölém tornyosul, de az én kisfiam maradt. Nem úgy, mint régen.

Emlékszem a hozzám simuló kis testére, a selymes, puha bőrére és emlékszem az édi talpaira. Hihetetlen szoros szimbiózisban léteztünk, ami megmaradt, s most mégis, arra készülök, hogy kirepül. Készülünk erre egy ideje. Beszélgetünk róla. Most, hogy hivatalosan is nagykorú lett és tényleg közeleg az idő, hogy külön életet kezdjen, szorong a lelkem. Lenyűgöző látni, hogy ide jutott, s egyre többet van máshol. Pontosan megtervezte a jövőjét és aszerint halad. Rendben van ez így. Ám, ha belegondolok, hogy már nem haza jön minden nap, nem várhatom, nem én főzök rá, nem én készítem a sulis szendvicseit, nem lesz itt minden nap úgy, mint eddig, összeszorul a szívem. Jó, hogy tudunk erről is beszélni. Akár sírhatok is kicsit, ha olyanom van. Akkor ez a nagyra nőtt férfipalánta megpaskolja a hátam, magához ölel és nevetve dünnyög:

- Jól van anya, nyugodj meg. Majd sokat hazajövök. Lesz anya-fia nap, nyugi. Én meg szipákolok és vele nevetek.

Szóval, megértettem az ismerősömet. Én ennyi idősen már nem vállalnék gyermeket, de abszolút megértettem, mi mozgatja azokat a nőket, akik a felnőtt fészekalja után újra babázni vágynak.

Nyitókép: Shutterstock