Levelekkel és szerelmes versekkel hódítottad meg a szívem

Március 21-e a költészet világnapja, nekem pedig mindig mosoly fut át az arcomon, ha a versekre gondolok. A versekre és a szerelmes levelekre, amelyekkel a férjem meghódította a szívemet.

Mostanában talán idejétmúlt dolognak tűnnek a versek, a rímbe szedett gondolatok, érzelmek, pedig a verseknek még ma, rohanó világunkban is varázsuk van. Még akkor is, ha mostanában inkább a közösségi oldalakat szeretik görgetni a legtöbben, a verseskötetek lapozgatása helyett. Engem különös vonzalom fűz a versekhez, mondhatni, szerelem...

Mese, mese, mátka...

Hol volt, hol nem volt, volt egy fiú és egy lány, akik találkoztak a munkahelyükön, s ahogy az sok esetben lenni szokott, felizzott körülöttük a levegő. Eleinte csak össze-összenéztek, aztán egymásra mosolyogtak. A fiú félénken elhívta a lányt kávézni, amikor a többiekkel szünetet tartottak. Aztán már csak ketten kávéztak. Teltek a napok, a hetek, s bár sokan gyorsan eljutnak az ismerkedéstől, a járásig, sőt a szakításig is, főhőseink egy hónap múltán még csak a közös ebédnél tartottak. Lassan haladtak, nem rohantak, igazából ismerkedtek, még akkor is, ha egyesek nem értették, mit vacakolnak annyit. Nekik azonban ez nem vacakolás volt. Élvezték a flörtöt, a találkozás előtti nyugtalan várakozást, a pillangót a gyomrukban. Élvezték, ha az asztal alatt összeért a lábuk, ha incselkedően belekóstolhattak egymás tányérjába az ebédek alatt, ha játékosan megérinthették a másikat. A találkozásaiknak hangulata, izgalma, mondhatni íze, zamata volt. Az első, részegítő csók is csak sokára csattant el, s mivel valóban oly sokáig húzták, szinte a lélegzetük is elállt tőle.
Ez az, amiről a legcsöpögősebb könyvekben írnak, ami a legromantikusabb filmekben is látható, amiben nem is hiszünk – mert olyan valószerűtlen a létezése –, egészen addig, amíg meg nem történik velünk.

Forrás: Shutterstock

Levelek a kedvesemnek

Hol volt, hol nem volt, volt egy fiú és egy lány... Szerelembe estek. Egy párrá váltak. Ez a lány én voltam, s a fiú a szerelmem, a párom, akinek egy nap két hétre külföldre kellett utaznia. Már maga az elválás gondolata is fájdalommal töltött el, s amikor tényleg elment, nem tudtam, miként fogom kibírni ezt a 14 napot és éjszakát. Az elutazását követő napon azonban, amikor hazaértem a munkából, és kinyitottam a postaládát, a számlák és szórólapok mellett egy szürke boríték is várt rám.Izgatottan futottam fel a lakásba, miközben az járt a fejemben: Levelet kaptam! LEVELET. Nem e-mailt, levelet. Ki küld manapság levelet? Felérve gyorsan kinyitottam az ajtót, lerúgtam a cipőmet és feltéptem a borítékot. Ő írta. Kézzel. Könnyes szemmel olvastam a sorokat. Egy szerelmes levelet kaptam. Egy vallomást. A végén pedig egy vers koronázta meg a mondanivalót.

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
(Radnóti Miklós: Tétova óda)

A következő nap egy újabb szürke boríték várt a postaládában. Aztán még egy... és még egy. Minden nap. Mintha egy XIX. századi lányregényben csöppentem volna. Minden levél másról szólt, és minden levelet egy vers vagy egy versrészlet zárt.

A hazaérkezését megelőző napon egy ezüst borítékot kaptam a szürke helyett, amelyben csak ennyi állt:

Szeretlek! Költözz hozzám, kérlek!

Azóta több, mint tíz év telt el, nekem pedig még ma is megdobban a szívem, ha a férjem hajdani leveleire és bennük a szerelmes versekre gondolok.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek