Megbarátkoztam az egyedülléttel és akkor megtörtént: lett egy igazi társam

Arra gondoltam, a legjobb helyen vagyok. Behunyt szemmel lebegtem ebben az áldott állapotban. A hátamon éreztem a szíve minden dobbanását, a teste ontotta a meleget, mint egy kályha. Olyan végtelen nyugalom, béke és szeretet áradt közöttünk, mintha az óceánban lebegnék.

Eszembe jutott, hányszor kérdezték tőlem régen, miért nem adom oda magam teljesen a páromnak? Akkor nem is értettem a kérdést, de a saját működésemet sem. Volt némi elképzelésem arról, miért, de csak most értettem meg, amikor révbe értem.

A párkapcsolatok terén mindenki folyamatosan tapasztal.

Én is. Jó esetben fejlődik is, egyre jobban megismeri az ember önmagát a másik tükrében. Felismeri, mit szeretne, mit nem, neki magának miben kell változnia. Volt arról fogalmam, milyen a számomra egészséges férfi-női működés. A magától értetődő természetesség. A játszmák nélküliség. Az építő vita és kommunikáció. Azt is tudtam valahol mélyen, hogy egy valódi női-férfi kapcsolódásban mindkét fél élheti a nőiségét vagy a férfiasságát. A nő oda tudja adni magát egy ilyen párkapcsolatban, a szó jó értelmében alá tud rendelődni a férfinak. Ez egy nagyon egyszerű dolog! Mégis, mire ide eljutunk, jó pár kört le kell futni. Meg kell érteni, hogy az alárendelődés itt nem elnyomást jelent. Hanem valami egészen mást.

Az előző párkapcsolataimban mindig be akartak törni.

Minél inkább akarták, annál jobban ellenálltam és menekültem. Sokáig nem értettem, mi a baj velem. Amikor jó minden, szeretve vagyok és jó az életünk, nekem valahogy mégsem teljes. Nem értettem, mi hiányzik. Aztán szép lassan rájöttem.

Addig voltam jó, amíg a kényelmes komfortzónájukban hagytam őket. Nyilván voltak hibáim, volt egy rakás dolog, amit nem jól csináltam, nem jól kezeltem. Ennek az egésznek így soha nem lehetett jó vége. Hiába kérdezgették, miért nem jó, ami van, miért nem jó senki? Nem tudtam rá válaszolni. Ma már tudom.

Mindig olyan párom volt, aki nem akart fejlődni.

Aki férfiként gyenge volt. Muszáj volt erősnek lenni, mert tenni kellett a dolgokat, azok nem vártak. Amikor a másik kifarol mindenből, akkor a nő felveszi a gatyát. Nem azért, mert uralkodni akar. Nem azért, mert az annyira jó neki. Ez a felállás egyáltalán nem jó. Azért teszi, mert akkor és ott úgy érzi, nincs más választása. Ma már tudom, hogy van választásom, csinálhatom másképpen. Azt is tudom, fejlődnöm kellett, mindig kirúgtam magam azokból a helyzetekből és kapcsolatokból, ahol ez a dinamika működött.

Próbálkoztam, keresgéltem, aztán úgy döntöttem, elfogadom az egyedüllétet. Azért, mert nem kell akárki. Nem kell bárki. Inkább egyedül maradok, ha nincs olyan, akit szeretnék. Tudtam, mit tudok adni, és visszafelé is arra volt szükségem. Egy idő után elcsüggedtem, majd lassan beleengedtem magam az egyedüllét életformájába. Akkor történt.

Lett egy igazi társam.

A szó szoros értelmében társ. Férfi. Ember. Olyan, aki magától értetődően, az önmagán végzett rengeteg munka eredményeképpen vált azzá a fantasztikus emberré, aki. Aki mellett teljesen önmagam lehetek: ember, nő, a szó szoros értelmében. Akivel nemcsak addig vagyunk jók egymásnak, amíg kényelmesek vagyunk. Szőröstől- bőröstől elfogadjuk egymást, az alkalmankénti rossz hangulatokkal, nehézségekkel, hibákkal együtt.

Szabad akaratukból kapcsolódnak össze és szabadnak hagyják a társukat is. Hab a tortán, hogy egy ilyen Férfi mellett szintén magától értetődően lehet Nőnek lenni. A szó szoros és minden értelmében meg lehet érkezni. Ekkor kezdtem élni, nőként viselkedni. Egy ilyen ember, egy férfi megszelídít. Azzal, hogy önmaga. Nem játszmázik, csak él. A másik is él, ahogy akar.

És ekkor lettem igazán nő...

Alárendelődtem, mert tudtam, vannak dolgok, amiket majd a férfi elintéz, mert az ő dolga. A nő pedig elfogadja ezt, mert bízik a férfiban, hogy az tudja, mit csinál. Egy kapcsolatban igenis vannak női-férfi szerepek, feladatok, működések. Ha ezt élhetjük, az a legjobb dolog a világon.

Nyitókép: Shutterstock