Annyira vágytam mindenki elfogadására és szeretetére, hogy megszűntem létezni

Rengetegszer gondolkoztam azon, hogy vajon hogy látnak mások. Emellett pedig azon, hogy én hogy látok másokat, és ezzel szemben ők vajon milyenek valójában.

Mindig inkább a magányosok és a csendes megfigyelők csapatát erősítettem, és bár sokszor zavart, és gyakran megpróbáltam kibújni a csigaházamból, valahogy ez sosem sikerült tartósan. Ezerszer elgondolkoztam azon, vajon tudják-e mások, hogy ha egyik nap nyitott vagyok és beszélgetős, másnap pedig már magamba fordulok, akkor az nem azért van, mert hirtelen mindenkit megutáltam, hanem csupán elfáradtam? Vannak napok, amikor nem jönnek a szavak.

Amikor kislány voltam, édesanyámtól rendszeresen megkaptam az "önző" jelzőt. Ez a jelző bármikor előkerülhetett. Ha nem akartam elmenni valahova, ahová ő igen. Ha valamit ő akart csinálni, én pedig nem. Ha az övével ellentétes véleményt fogalmaztam meg. Az ok bármi lehetett, és bármikor lecsaphatott a fájdalmas szó, amikor ellentétekbe keveredtünk. Később, ahogy elkezdtem felcseperedni, igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy senki ne láthasson önzőnek. A "nem" szót kizártam a szókészletemből, és arra tettem fel az életemet, hogy mindenkinek megfeleljek. Ha valaki kért tőlem valamit, igyekeztem minden áron megtenni vagy odaadni, még akkor is, ha egy kicsit belehalt a lelkem. Csak ritkán, a hozzám igazán közel álló barátaimnak mertem nemet mondani, de azt is csak rengeteg szorongás árán, mindig hozzátéve, hogy "de ha te szeretnéd, akkor persze".

Ezután elérkezett a kamaszkor. Innentől az "önző" mellé társult egy új jelző is: kamasz. Ettől fogva bármilyen nézeteltérésem volt édesanyámmal, mindent azzal indokolt, hogy csak kamaszodom. Azért vagyok ennyire hülye. Még én is elhittem, hogy ha vége lesz ennek a pár borzasztó, hormontúltengéses évnek, minden megváltozik. Húszas éveim elején jöttem rá arra, hogy ez sajnos nem így van. A konfliktusok tinédzser éveim után is maradtak, csak annyi változott, hogy már nem lehetett a kamaszodásra fogni.

Forrás: Shutterstock

Rengeteg alkalommal elgondolkoztam azon, hogy ő és a családom anyai része miért látnak teljesen máshogy, mint amilyennek mások vélnek engem. Vagy, ahogy én látom magamat. Hogy lehet az, hogy ők önzőnek látnak, lázadónak, gonosznak, nemtörődömnek és konfliktuskeresőnek, miközben másokkal alig-alig volt vitám. Néhányan inkább biztonsági játékosnak, konfliktuskerülőnek látnak, de például az édesapám számtalanszor rám szólt, hogy merjek már kiállni magamért.

Egész életemben annyi ellentétes jelzőt kaptam, hogy fogalmam sincs, én milyen vagyok. Ki tudja, lehet, hogy tényleg önző vagyok és gonosz, csak mindenki előtt jól leplezem.

Csak nemrég, pszichológus segítségével jöttem rá arra, hogy annyira féltem az emberek véleményétől, és annyira vágytam mindenki elfogadására és szeretetére, hogy tulajdonképp nem léteztem. Igyekeztem úgy élni, hogy senki életére ne legyen hatásom, inkább csak a háttérben megbúvó segítő szerettem volna lenni. Amint valakit megbántottam, vagy akár csak a létezésemmel valamilyen helyzetbe hoztam valakit, utána napokig, de akár hetekig rettegtem attól, mit fognak gondolni rólam.

Az első érdekes változás akkor volt, amikor "meghíztam". A nagyjából 168 centimhez sokáig 48 kiló voltam. Aztán ahogy elkezdett rendbejönni a lelkem, néhány hónap leforgása alatt a 48 kilóból 56 lett, ami miatt eleinte rémesen éreztem magam. Soknak láttam, csúnyának, és nehéz volt tudatosítani magamban, hogy ez a "normális" súly a testalkatomhoz, ráadásul még csak nem is tudtam mire fogni a hirtelen felszaladt kilókat.

Később lett egy teóriám, ami rávezetett a megoldásra: ahogy a lelkem elkezdett rendbejönni, elkezdtem kinyílni a világ felé. Így már képes voltam ici-picit határozottabban érvényesíteni magamat, azaz felszaladtak a plusz kilók. Tehát ez egy szép metaforája lett annak, hogy ahogy elkezdtem magamnak "helyet foglalni" az életemben, úgy a testem is elkezdett helyet foglalni a térben. Ahogy az utcán már egyre kevésbé próbáltam láthatatlanná válni, úgy lettem egyre "nagyobb" és "láthatóbb", ezzel akaratlanul is jelezve, hogy talán elkezdtem elhinni azt, hogy van helyem a világban.

De még mindig igyekszem mindenkiben meglátni azt, mi fájhat nekik. Ahelyett, hogy elítélném, inkább megpróbálom megérteni az okokat, ezzel felmentve másokat a viselkedésük alól. Szép is lenne, ha ez csupán egy kedves tulajdonságom lenne, de a valóság az, hogy rettegek attól, vajon mások mit gondolnak rólam és hogyan látnak engem. Így azzal, hogy én mindenkit megérteni próbálok, igazából csak igyekszem elhitetni magammal azt, hogy mások is így fordulnak felém. Elvárások és ítéletek nélkül.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek