Furcsa legépelni ezeket a sorokat. Félelmetes önvallomás annak elfogadásáról, ami az élet velejárója: a változás. Elkerülhetetlen, ahogy haladunk előre. Dönthetünk-e arról, hogy jöjjön-e a változás és mások legyünk, mint akik vagyunk? Van olyan, hogy jó vagy rossz, vagy egyszerűen csak érdemes hagyni, hogy jöjjön és áramoljon?
A változás önmagában is teljesen normális, nemhogy akkor, ha hosszú évek óta együtt vagy valakivel. Nem csak közösen, de egyénenként is változik a belsőtök és nyilván nem maradtok ugyanazok az emberek, akik a megismerkedésetek során voltatok.
Nem látjátok ugyanúgy a világot, nem gondolkodtok egyformán, de a párkapcsolatban sem ugyanazokkal az igényekkel, elvárásokkal szuperáltok, mint egykoron. Így volt ez velem, velünk is.
19 éves voltam, amikor a párommal találkoztunk, és a románcunk - bármilyen hihetetlen - első látásra szerelem volt. Az első pillanatban tudtuk, hogy mi nem barátkozni fogunk és dolgunk van egymással. Az első két évben szinte minden tökéletes volt és úgy éreztem, hogy ő megadja nekem mindazt, amire egy nő vágyhat a párkapcsolatában. Teljes értékűen, nagyon boldog voltam. Azt éreztem, hogy előttünk nincs akadály. Megértjük egymást és társként jobbat nem kívánhatnék magamnak.
A volt gimnáziumi rajztanárom, mára az egyik legkedvesebb barátosném mesélt egyszer őszintén:
„Dolly - ő így hívott -, mindig olyan társat szerettem volna magamnak, aki számomra mindenben a legjobb, akinél nem tudok jobbat elképzelni magamhoz. Akivel teljes és öröm minden, ami adatik. Sose felejtsd ezt, bárkivel találkozol utadon."
Sokáig ezt éreztem a párom mellett, hogy tökéletesek voltak a hétköznapok, a mindennapok, az életünk. Tüzes, lobbanékony párosunk olykor épp ettől a lángtól tűnt a legigazibbnak.
A harmadik évben már máshogy éreztem, igaz, sok próbatételt kaptunk az élettől. Elment a nagypapám és történtek olyan események, amik az iránta táplált bizalmamat teljesen - s talán azóta is gyógyíthatatlanul - megrengették. Bak nő vagyok, aki mindig igyekszik a megbocsátás útjára térni, mégis, ha egyszer belém tipornak, akkor azt sosem felejtem. Egy ilyen fekete folt végzetesen nyomot hagyott a kapcsolatunkon.
Az egyetem utolsó évében és a diplomaszerzést megelőző időszakban nagyon sokat tanulhattam magamról, a traumáimról és rengeteg dolgot megértettem a kapcsolatunkról. Először jól esett homokba dugni a fejemet és ellenállni a bennem kibontakozó változásnak, de ennek csak kára lett. Hogy az iskolai tapasztalásoknak és kihívásoknak köszönhetően, vagy az addigi három év zálogaként, de elkezdtem kritikusabban állni a külvilághoz. Nem törődtem bele az elnyomásba, a burkolt földbe döngölésbe, a minősítő degradáló mindennapos bántásokba, hanem igyekeztem kijelölni a határaimat és kommunikálni: ez számomra nem oké.
„De hát én csak viccelek. Túlérzékeny vagy."
- mondta gyakran a párom, én pedig képes voltam elhinni, hogy az én érzéseimmel van a baj és nem a bántó szavakkal, amiket mindennap a fejemhez vágott.
Felismertem, hogy változtam és azt is, hogy nem vagyok hajlandó a határaimból és a mentális egészségében jegyében bármiből lejjebb adni. Ez nem ego és makacskodás, hanem rájöttem, hogy a párom is változott, csak ő más ütemben és máshogy, mint én. Nem volt ínyére az ellenállásom, amelyet sokszor további bántással fokozott.
Ez egy olyan oldala, amit a kisebbség érzete hív elő belőle és ami nem rólam, hanem az ő érzéseiről szól. Egyik szavával azt mondta, hogy büszke rám az eredményeim miatt, máskor azt mondta, hogy nagyképű és lenéző vagyok, amióta diplomám van.
Más ember lettem és sokáig féltem, hogy a változás eredményeképp elveszíthetjük egymást. Küzdöttem minden módon: először úgy, hogy ellenálltam és nem akartam változni, aztán később próbáltam felemelni a társamat, aki semmilyen módon nem akart elindulni ezen az úton. Elmondása alapján, sokszor azt mondta, hogy rossz irányba tartok. Én azt mondom, hogy felesleges címkézni: nincs jó és nincs olyan, hogy rossz. Egyszerűen más lettem.
Már nem 19 éves kislányként, hanem 24 éves fiatal, felnőtt nőként írom soraimat. Ami korábban a minden volt, mára nem elégséges a teljes boldogsághoz. Amit régen a társ fogalmához társítottam, az mára csak töredéke ennek a képnek, és őszintén: ez így van jól.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
