Ami korábban a mindent jelentette, ma már nem elég a boldogságomhoz

A változás önmagában is teljesen normális, nemhogy akkor, ha hosszú évek óta együtt vagy valakivel. Nem csak közösen, de egyénenként is változik a belsőtök és nyilván nem maradtok ugyanazok az emberek, akik a megismerkedésetek során voltatok.

19 éves voltam, amikor a párommal találkoztunk, és a románcunk - bármilyen hihetetlen - első látásra szerelem volt. Az első pillanatban tudtuk, hogy mi nem barátkozni fogunk és dolgunk van egymással. Az első két évben szinte minden tökéletes volt és úgy éreztem, hogy ő megadja nekem mindazt, amire egy nő vágyhat a párkapcsolatában. Teljes értékűen, nagyon boldog voltam. Azt éreztem, hogy előttünk nincs akadály. Megértjük egymást és társként jobbat nem kívánhatnék magamnak.

A volt gimnáziumi rajztanárom, mára az egyik legkedvesebb barátosném mesélt egyszer őszintén:

Sokáig ezt éreztem a párom mellett, hogy tökéletesek voltak a hétköznapok, a mindennapok, az életünk. Tüzes, lobbanékony párosunk olykor épp ettől a lángtól tűnt a legigazibbnak.

A harmadik évben már máshogy éreztem, igaz, sok próbatételt kaptunk az élettől. Elment a nagypapám és történtek olyan események, amik az iránta táplált bizalmamat teljesen - s talán azóta is gyógyíthatatlanul - megrengették. Bak nő vagyok, aki mindig igyekszik a megbocsátás útjára térni, mégis, ha egyszer belém tipornak, akkor azt sosem felejtem. Egy ilyen fekete folt végzetesen nyomot hagyott a kapcsolatunkon.

Az egyetem utolsó évében és a diplomaszerzést megelőző időszakban nagyon sokat tanulhattam magamról, a traumáimról és rengeteg dolgot megértettem a kapcsolatunkról. Először jól esett homokba dugni a fejemet és ellenállni a bennem kibontakozó változásnak, de ennek csak kára lett. Hogy az iskolai tapasztalásoknak és kihívásoknak köszönhetően, vagy az addigi három év zálogaként, de elkezdtem kritikusabban állni a külvilághoz. Nem törődtem bele az elnyomásba, a burkolt földbe döngölésbe, a minősítő degradáló mindennapos bántásokba, hanem igyekeztem kijelölni a határaimat és kommunikálni: ez számomra nem oké.

- mondta gyakran a párom, én pedig képes voltam elhinni, hogy az én érzéseimmel van a baj és nem a bántó szavakkal, amiket mindennap a fejemhez vágott.

Ez egy olyan oldala, amit a kisebbség érzete hív elő belőle és ami nem rólam, hanem az ő érzéseiről szól. Egyik szavával azt mondta, hogy büszke rám az eredményeim miatt, máskor azt mondta, hogy nagyképű és lenéző vagyok, amióta diplomám van.

Más ember lettem és sokáig féltem, hogy a változás eredményeképp elveszíthetjük egymást. Küzdöttem minden módon: először úgy, hogy ellenálltam és nem akartam változni, aztán később próbáltam felemelni a társamat, aki semmilyen módon nem akart elindulni ezen az úton. Elmondása alapján, sokszor azt mondta, hogy rossz irányba tartok. Én azt mondom, hogy felesleges címkézni: nincs jó és nincs olyan, hogy rossz. Egyszerűen más lettem.

Már nem 19 éves kislányként, hanem 24 éves fiatal, felnőtt nőként írom soraimat. Ami korábban a minden volt, mára nem elégséges a teljes boldogsághoz. Amit régen a társ fogalmához társítottam, az mára csak töredéke ennek a képnek, és őszintén: ez így van jól.

Nyitókép: Shutterstock