Hosszú éveken át hazudtam magunknak, hogy nem szeretlek!

Furcsa az egész. Amikor épp kilépsz az életemből, bár valami megszakad bennem, de mégis valahogy csak egyre erősebb kötelékké fonja össze magát a bánat és öröm, valahol a szívem mögött. Elbújva, hogy se ne lássam, se ne érezzem ezt, amíg nem vagy mellettem újra. Immár tizenöt éve.

Ha csak leírom, belesajdul a szívem. Mintha még tinik lennénk. Mintha ma lett volna az első randevúnk. Már az is sokat sejtetett a jövőnket illetően. A randink, ahol a temető sírboltjai között sétálgattunk egymás mellett szorosan, a koromsötétben. Az első találkozás, ahol meg sem fordult a fejemben, hogy sok év elteltével annyira fontos leszel, amennyire az első randin megleptél.

Olyan sokszor nyomtam már el magamban mindent, amit irántad érzek! Olyan sokszor próbáltam már hazudni magamnak, és ami még rosszabb, hazudni neked, hazudni a világnak! Persze, akik ismernek minket, azok pontosan tudták, hogy nem mondtam igazat. De olyan könnyű volt elmenekülni az érzéseim elől, elbújni más kapcsolatok mögé, olyanokkal, akik egyszerűbb, élhetőbb jövőt ígértek nekem.

Legbelül, a szívem legféltettebb, lakatokkal őrzött csücskében érzem, és az agyam elnyomott zugában tudom, hogy ez valósággá válik majd. Nem tudom, mikor, és azt sem tudom, miért vagyok ennyire biztos benned még most is, de az vagyok. Nem akarom, hogy félj, nem akarok megint 15 évet várni arra, hogy a szíved erőt vegyen magán, és őszintén kiadja az évek alatt felgyülemlett őszinte érzéseit. Én csak attól félek, hogy hogyan éljük majd túl ismét az egymástól elszakadást.

Nem akarom, hogy megint az legyen, ami mindig volt, hogy amikor te akarod, én ne akarjam, és mikor én könyörgök, te lépj tovább rajtam látszólag mindenféle lelki megrázkódtatás nélkül. Nem akarom, hogy beszippantson minket ez a féltékeny színjátszó kör, amit manapság divat életnek nevezni. Én csak téged akarlak a teljes valódban. Az őszintében, igaziban, aki nem nevet a kimondott szavain - mintha csak vicc lett volna az egész.

Amikor mindketten tudjuk, hogy legszebb szerelmet engedte útjára szíved, és ezeket formálta szavakba. Nem volt ez hazugság, még ha a kívülállók számára mindvégig annak tűnt is. Mert valljuk be, így láttak minket a barátaink. Te, a Casanova, én, a naiv, idióta kiscsaj. Aztán most csak néznek, hogy mi történik, eltelt tizenöt év, és mi még mindig egymáshoz menekülünk, mikor elfáradunk az útkeresésben.

Bár mindegy is, minek nevezzük. Mert nem vagyok hülye. Látom, érzem, tudom - minden porcikámmal, minden sejtemmel. Nem kellenek szavak. Elég, hogy amikor hetek után találkozunk, pár percig tartjuk a távolságot, aztán a mellkasodhoz húzol, és csak szorítasz. És csak mosolygunk. Nem kell több. Szeretlek. Remélem, lesz lehetőségünk még a földi életben a nehézségek ellenére bátornak, és igazán boldognak lenni egymás mellett.

Nyitókép: Shutterstock