Nekem elég, ha te hiszel bennem!

Nehezen ébredek, visszahúz az ágy, mintha a nyakamtól lefelé lebénultam volna. Félig-meddig még benne vagyok az álmomban, gyorsan váltakoznak a képek, nem tudom pontosan megmondani, hol vagyok. Mintha egy ring közepén lennék, ahol arra várnak, hogy újra a földre terítést követően fel tudok-e újra állni, mire háromtól visszaszámolnak. Ahogy végignézek a közönségen, mintha egy cirkuszi lelátót látnék magam körül, még állatok is ülnek a padokon. Szürreális az egész.

Tűzforró a homlokom, lüktet a fejem, de tudom, le kell gyűrnöm a lázat, amivel napok óta küzdök, és vele együtt a lázálmaimat is, amelyekben mindig benne vagy. Érzéketlenül bámul rám a polcról a törött váza is, ami szintén az emlékedet őrzi.

Erőt veszek magamon, mert tisztán érzem, hogy érted kell és érdemes küzdenem. Felöltözöm, elindulok munkába, de már a megállóban állva előtör belőlem a sírás, bármennyire el akarom rejteni. Egy nő odajön hozzám a gyermekével, megkérdezi, mi baj van, tud-e valamit segíteni. Udvariasan elhárítom a közeledést. Bent épphogy elkezdem a munkát, megszólít a főnököm, mi van velem mostanában, látja, hogy szét vagyok esve. És nem csak ő... A barátaim, a hozzám közel állók is azonnal tudják, kire gondolok, merre járok, amikor random pillanatokban a távolba réved a tekintetem, elkezdek könnyezni, vagy indokolatlanul elmosolyodom. A családom is nagyon szeretett, életrevalónak tartottak.

Hónapok óta küzdünk egy kapcsolatért, ami annyira szépen virágozhatna, és ami messze nem annyira bonyolult, mint amilyennek mások akarják látni. Eddig csak a távkapcsolat volt az egyetlen lehetõség, és én igyekeztem rugalmasan hozzáállni. Nem szűntem meg bízni ebben, és reménykedem, hogy te sem. Nem baj, ha más nem hinne bennünk, a találmányok is sokszor úgy születtek, hogy valaki megingathatatlanul hitt valamiben, akkor is, amikor rajta kívül senki más nem. És végül sikerre vitte az ötletét.

Több kapcsolatban megéltem már, milyen az, amikor lemondanak rólam, de te megláttál bennem olyan dolgokat, amiket más nem - még saját magam sem. Senki nem szeretett úgy, ahogy te, senki nem látott belém úgy, ahogy te, és tudom, hogy én is szeretném azt az embert, akivé melletted válhatnék. Te voltál az egyetlen, akinek nem csak akkor voltam érdekes, ha valaki mással vagyok. Melletted biztonságban éreztem magam, és egyáltalán nem tartottam attól, hogy nincs elég terem, mert boldogan osztottam meg veled. A világ összes szeglete nincs olyan érdekes, mint a te világod.

Sokáig vegyes jelzéseket küldtél felém, közben én igyekeztem végig ugyanazt kommunikálni, hogy az egyébként is összetett folyamatban legalább ez legyen állandó. Az elmúlt években sokat voltam egyedül és ez megtette a hatását: nehezen nyitottam mások felé, de a te rendszeredet meg akartam érteni, minden apró jelbe belekapaszkodtam, sokszor vártalak - hiába. Egy idő után már azt sem tudtam, ki ez az ember, akivel beszélgetek, csak reméltem, hogy valóban neked válaszolok. Hosszú idő után egyszer csak küldtél nekem egy megkésett névnapi üzenetet, ami egy nagyon szomorú élethelyzetben talált meg. Mikor megláttam a nevedet a képernyőn, nagyon megörültem, de mikor elolvastam, még az üzenetedet is provokálónak éreztem, hogy nem a napján írsz, elvégre nem Gyöngyinek hívnak.

Mindig is tudtam, hogy szeretsz játszani, szereted tesztelni az embereket, a helyzeteket, úgy, mint más a gépeket. Elfogadtam a szabályaidet és jól akartam szerepelni a próbatételeken. Úgy gondolom, sportszerű voltam. De egy ponton túl talán már nem érdemes túlbonyolítani, ha a lényeg itt van, és ugyanazt érezzük. Csak lépni kell a másik felé. A kommunikáció annyi ponton félre tud menni, ezért ha tudod, mit akarsz, még az esélyét se adod meg a félreértéseknek. Olyan egyszerűen véget vethetnél a bonyodalmaknak. Őszintén, a másik szemébe nézve, bármi is legyen a történet vége. Ennyit mindenki megérdemel, ennyi év után.

Nincs bennem bizonytalanság veled kapcsolatban. Tudom, hogy vannak mélységeid, ezt már régen is éreztem, csak nem tudtam még, ez miben fog majd megnyilvánulni. Ütöttek már meg. Tudom, hogy nem lehet mindig minden rózsaszín, és tudom, hogy veled működhetne csak igazán. Mert veled minden annyira magától értetődő. Amikor megismertelek, annyira erőlködésmentesen vonzottál magadhoz, nem is kellett küzdened értem. Lehetne azon gondolkodni, mi lett volna, ha hat, huszonöt vagy ötvenévesen találkozunk, de én már csak a mostban vagyok, és szeretném, hogy működjön. Ha lemondanál rólam, tudom, hogy én is azt a részem veszíteném el, amilyennek te láttál, ami önmagam legjobb kiadása, aki elhiszi magáról, hogy minden sikerülhet. Hát még veled együtt!

Az őszinte válasz arra a nehéz kérdésre, hogy mi a legbelsõbb félelmem, az, hogy egy mérföldkő voltam neked, nem a végállomás, ahová haza akarsz érkezni. Hogy csak az voltam neked, aki megmutatta, milyen érzés szeretni. Nem akarom, hogy csak az emlékeimben, az álmaimban, a vásznamon létezz. Ha még mondhatnék valamit neked, azt mondanám, soha ne engedj el többet!

Dragovecz Éva

Nyitókép: Shutterstock