Ciki vagy nem, több empátiát érzek az állatok iránt, mint sok embertársam iránt

Mióta az eszemet tudom, imádom az állatokat. Ők mindig tiszta, szeretetteljes menedéket nyújtottak nekem az emberek sokszor aljas, számító világában és ezért örökké hálás leszek nekik.

Számomra nem létezik csúnya állat, mindegyik a maga nemében különleges és szép, még akkor is, ha egyesek szabálytalannak vagy furcsának bélyegzik őket.

Mindig ledöbbent, amikor olyan történeteket olvasok, hallok, hogy örökbefogadásnál azért diszkriminálnak egyes jószágokat, mert „nem megfelelő" a színük, esetleg olyan sérülésük, születési rendellenességük van, ami kizárólag esztétikai szempontból jelenthet „hátrányt".

Konkrét statisztikák léteznek azzal kapcsolatban, hogy sokkal kevesebb fekete cicát, kutyát adoptálnak, mint más árnyalatú társaikat, csak mert sok a babonás gazdijelölt. Nem vicc, az állatotthonoknak gyakran még kampányokat és nyílt napokat is kell szervezniük, hogy kicsit feltornásszák ezeknek a négylábúaknak a jó hírét.

A mai napig nem tudom felfogni, hogyan szervezhetnek csúnyasági versenyeket állatok számára. Értem én, hogy nem a rossz szándék vezérli a rendezőket és a jelentkezőket, de szerintem akkor is sokat elárul a résztvevők felszínességéről és érzéketlenségéről az, hogy a mit sem sejtő, ártatlan teremtményeken élcelődnek.

Az pedig pluszban felháborító, hogy az ilyen „megmérettetéseken" általában olyan „versenyzők" győzedelmeskednek, akik pont az elbaltázott tenyésztésnek köszönhetik szokatlan küllemüket. Most akkor saját magát köpi szembe az ember ilyenkor? Szerintem megérdemelné.

Mert az egy dolog, hogy egymást ledagadtozzuk, legebézzük, lerondázzuk, és még sorolhatnám, de hogy az állatokra is kivetítjük az emberi szépségideált, illetve az alapján határozzuk meg, melyik élőlény „szép" és melyik „csúnya", szerintem több mint felháborító.

Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy a külső az állatvilágban is nagy szerepet játszik a szociális kapcsolatok, kiváltképp a párválasztás terén. Minden fajnak megvan a maga esztétikai ideálja, ami azonban sokszor köszönőviszonyban sincs a miénkkel.

Azt is elfogadom, hogy a Homo sapiensek körében időről időre változnak a trendek és az épp uralkodó kulturális berögződések határozzák meg, hogy épp mi számít kívánatosnak, illetve kerülendőnek. (Egyszerű példa: míg régebben a teltkarcsú nőket imádták, ma a többség szerint inkább a vékonyabb, sportosabb alkat a tetszetős, hiszen a fejlett országokban jelenleg nincs szükség jelentős zsírraktározásra, a fittséget viszont annál előnyösebb tulajdonságként tartják számon.)

Fontos szempont továbbá, hogy míg az ember képes tudatosan tenni külseje javításáért, ez az állatokról nem mondható el, tehát nem fair őket a megjelenésük alapján megítélni. Véleményem szerint az emberek esetében is csak korlátozottan érdemes alkalmazni ezt a szigorú szűrőt, hiszen a megnyerő külső mellett megannyi érték lakozhat egy illetőben, amik esetleg felszínre sem tudnak kerülni, ha a környezete már ránézésre elítéli őt.

És mekkora szerencse, amikor valakit igen karakteres fizimiskával vagy kissé deformált testtel áldott meg a sors, mégis hódító szívtiprónak vagy szexszimbólumnak tartják! Nyilván a karizmája, az elért eredményei, az intelligenciája és/vagy a hatalma kompenzálja szokatlan külsejét.

Én már csak tudom, hiszen az én ízlésem is elég egyedi, ha a fajtársaimról van szó, de míg velük kapcsolatban – nem rosszindulatból, de – hajlamos vagyok a válogatásra, addig imádott állatkáimat mindig rózsaszín szemüvegen keresztül látom – ők gyakorta jobban meg is érdemlik ezt, mint az emberek.

Nyitókép: Shutterstock