"Nem vagyok féltékeny típus, már megszoktam, hogy a párom néha másokkal csókolózik"

Több olyan ismerősöm is van, akik halálosan féltékenyek tudnak lenni. Már akkor enyhén tikkelni kezd a szemük, ha a párjuk egy kolléganővel beszélget, a plafonon vannak, ha akármilyen kontextusban előkerül pár mondat erejéig egy exbarátnő, és nem ritkán a párjuk telefonját titokban átnézve próbálnak megcsalásra utaló bizonyítékokat gyűjteni.

Korábban sokszor elgondolkodtam azon, hogy olyan, mintha ebben a tekintetben én lennék a naiv és a visszamaradott. Mintha kifelejtették volna belőlem a féltékenységért felelős kapcsolót. Nem azt mondom, hogy könnyű velem együtt lenni, de a zöld szemű szörny nem igazán szokott teret kapni nálam. Ami amúgy logikusan nézve igazából nem is olyan meglepő.

Olyan közegben nőttem fel, ahol az ártatlan flört párkapcsolaton belül - de másokkal - teljesen elfogadott volt. Ráadásul a nevelőapám színész, így abban szocializálódtam, hogy amikor gyerekként az anyukámmal elmentünk a színházba, másfél órákon keresztül néztük - közte egy szünettel -, ahogy más nőknek csapja a szelet, majd természetesen mindig elcsattant a szerelmes csók is.

Később, az első komoly párkapcsolatom nekem is egy színészpalántával volt. Így volt szerencsém megszokni, hogy a párom más nőkbe "szerelmes". Sokszor értetlenkedtek is a barátnőim, hogy hogy bírom, hiszen akárhogy is, de akkor is másokkal "smárol". Sosem tudtam megértetni velük, hogy akárhogy is, de ez akkor is csak munka. Ráadásul mindig csak két felvonás erejéig szeretett mást, utána pedig visszakaptam a kiemelt helyemet a szívében.

Amióta pedig egy zenésszel járok, a gátlástalan flörtölés egészen új oldalait ismertem meg. Bár sejtettem, de nem gondoltam, hogy ez a hivatás egyszerre azt is jelenti, hogy mindig lesznek jelentkezők, akik megpróbálják lecsapni őt a kezemről. Volt már itt minden: könyörgés, hogy vegye feleségül őket, Instagram-bióban megjelölték a nevét, és kis gyűrűket meg szivecskés emojikat raktak mögé. Próbálták megszerezni a sapkáját vagy a napszemüvegét, bármilyen valamilyen relikviát. Indiszkrét szervező lányok, akiknek minden mondatnál vagy poénnál végig kell simítaniuk a karját, vagy pofátlan, szekunder szégyent ébresztő ismerkedős szövegek.

Szerencsére ezt jól tudjuk kezelni. Koncertek után idővel mindig elmeséli, hogy ki és hogyan próbálta felszedni, én pedig amellett, hogy szórakoztatónak is tartom, ahogy elő tudja adni ezeket a történeteket, igyekszem mindig abban erősíteni, hogy egyébként ez egy jó dolog. Jó az, ha az embert szépnek, vonzónak, tehetségesnek találják, és jó az ember párjának is, hiszen folyamatosan kapja a visszaigazolásokat, hogy valóban egy csúcsszuper embert sikerült kifognia.

Talán pont ezek azok a beszélgetések, amik elveszik a kedvemet attól, hogy őt is és magamat is gyötörjem a féltékenykedéssel. Mivel megvan egymás felé a kölcsönös tisztelet és bizalom, egyikünk sem játszik a másik érzelmeivel. Mivel tudjuk, hogy mik a másik gyengeségei, hogy melyikünk mire ugrik, ezért odafigyelünk arra, hogy mindig egyenesen kommunikáljuk azokat a helyzeteket is, amikor valamelyikünknél bepróbálkozik valaki - hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy ha nem így lenne, akkor is kiderülne, csak rosszabb lenne a történet vége.

A folyamatos kommunikációnak hála még csírájában el tudjuk fojtani a féltékenykedést. Ki tudja, lehet, hogy egy másik helyzetben már rég a plafonon lennék, és erős ingert éreznék arra, hogy nagyon csúnyán bántsak minden nőt, aki csak ránéz, de így, hogy nem hagy ki a "kalandjaiból", a bizalom továbbra is töretlen.

Nyitókép: Shutterstock