Mindenkinek van legalább egy olyan szomszédja, akivel sosem találkozik. Hallja őt, ahogy közlekedik a szobák között, és a rendre kiürülő postaládából, vagy a fellibbenő függönyből sejthető, hogy él valaki a lakásban, még ha nem is tudjuk pontosan, kicsoda. A mi lépcsőházunkban ezt a szerepet egy idős nénire osztották.
Kovács nénivel még egyszer sem futottam össze, se a folyosón, se az utcán, de még a szemetesnél sem. Összesen kétszer láttam őt, mindkét alkalommal az ablakban tűnt fel az arca, ahogy pásztázta a környéket földszinti lakásának ablakából. Egyszer még össze is találkozott a tekintetünk, amikor munka előtt, korán reggel levittem megsétáltatni a kutyát. Néztük egymást és amikor megtörve a mozdulatlanságot rámosolyogtam, ő óvatosan elengedte a fehér csipkefüggönyt és eltűnt a sötétben.
Heteken át terveztem, hogy bekopogok hozzá és mint új szomszéd, bemutatkozom, de mindig lett sürgősebb, halaszthatatlannak hitt dolgom. Egy idő után pedig egyszerűen megfeledkeztem róla. A munkában nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettem volna, folyamatosan azon kattogtam, kitartsak-e még vagy lépjek le azonnal? A munkatársakból is elegem volt, megmérgezték a légkört és gyűlöltem bejárni miattuk. Eközben összevesztem az apámmal, a randizás is rosszul ment, röviden szólva: összegyűlt a szar a fejem felett.
Az egyik csaj, akivel épp elkezdtem volna ismerkedni, rögtön az első randin közölte, hogy habár egy hete írogatunk egymásnak, és megvan a kémia meg minden, de ő mégis visszamenne az exéhez és köszöni, hogy átsegítettem ezen a nehéz időszakon. Amennyit készültem a randira, olyan hamar szabad is lettem péntek estére. Az újabb kudarc után nem volt kedvem még a barátokkal se találkozni, fogtam magam és lerendeztem a hétvégi nagy bevásárlást pénteken este 7-kor.
Úgy terveztem, hogy ételbe és persze italba fojtom a bánatomat és egy kiadós önsajnálkozás után hétfőn újult erővel vágok bele az életbe. Felmondok, beintek a f*szfej kollégáknak és az ismerkedést is abbahagyom egy időre.
Egymás után pakoltam a kosárba a boros és cideres üvegeket, és hogy ne nézzenek annak a magányos piásnak, aki lehet, hogy vagyok, dobtam melléjük pár zacskó chipset, édes és sós nasit, mintha bulira készülnék. Teljesen elvesztem a gondolataimban és már előre elképzeltem, hogy a besötétített lakásban, valamelyik Netflixes true crime dokuba merülve szakadok ki a világból, amikor véletlenül nekitoltam a kosarat a kassza végében álló állványnak.
Levertem az iskolakezdés miatt felhalmozott tanszereket, és miközben megpróbáltam feltűnés nélkül visszarakodni, megláttam Kovács nénit a kasszánál. Beálltam mögé a sorban és már pörgettem a fejemben, hogyan fogom megszólítani, miközben a szalag megtelt az üvegeimmel és a zacskókkal. A néni következett, a kasszásnak pedig nem lehetett túl jó napja, mert szinte fel sem nézett, csak monoton módon, lassú tempóban húzta el a termékeket az érzékelő előtt.
Egy kis pohár tejföl, két darab zsemle egy nylonban, egy olyan pici konzerves májas és egy szem alma.
– Készpénz vagy kártya? – hangzott a kasszás kérdése, aki úgy szólt a nénihez, hogy továbbra sem nézett fel rá. Kovács néni a pultra tette az apróját, a pénztáros ekkor jól hallhatóan felsóhajtott, a markába kotorta a pénzt és számolgatni kezdte.
– Ötszáz még hiányzik – mondta, a néni pedig elfehéredett. Láttam, hogy cikázik a tekintete, nézi, hogy miket vett, mit számolhatott el, melyik legyen az, amelyiket mégsem kéri? Egyre nagyobb lett a riadalom az arcán.
– Nincs nálam ennyi.
– Akkor melyiket hagyja itt? – kérdezte a kasszás. A néni megnémult és dermedten állt a szalag végén. Az én lábam ellenben önálló életre kelt, odaálltam a pénztárossal szembe, hangosan ráköszöntem és mikor rám nézett, mondtam, hogy hagyjon mindent, kifizetem. Pötyögött valamit a gépen, felvillant a terminál, érintettem a kártyámat és hamarosan a blokk nyomtatójának hangja törte meg a csendet.
Odafordultam a nénihez, hogy átadjam neki azt a pár dolgot, de csak a hűlt helyét találtam. A kasszás már az én cuccaimat húzta el az érzékelő előtt, ugyanazzal, a korábban már látott monoton és lassú mozdulattal. Gyorsan bepakoltam az üvegeket, a nasit és egy külön táskába a néni dolgait. Hazafelé azon törtem a fejem, mit mondjak, mit csináljak, de végül csak letettem az ajtaja elé a csomagot, bekopogtam és gyorsan behúzódtam a lakásomba.
Hallottam, ahogy nyílik a néni ajtaja, csendbe burkolóztak a másodpercek, végül megzörrent a zacskó és kattant a zár. Másnap reggel egy borítékot találtam a postaládában, súlyos volt, azonnal éreztem, hogy tele van apróval. Kikerestem a Kovács nevet és megpróbáltam óvatosan és csendben becsúsztatni neki a borítékot. Mozdulat közben megálltam, visszahúztam és kezemben az apróval teli borítékkal odaálltam az ajtaja elé és bekopogtam. Ezúttal nem szaladtam be a lakásomba.
Szoktál segíteni a szomszédodban élő idős embereknek?
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
