Ha egy kapcsolat már nem épít, hanem rombol, akkor azt sajnos el kell engedni

Mivel több éve egyedül élek, ezért a barátaim lettek a családom, ők azok, akiknek kiönthetem a szívemet, és akik mellettem állnak a boldog és kevésbé boldog pillanatokban. Talán ezért is van, hogy barátokkal mindig nehezen konfrontálódok, bár ha jobban belegondolok, amúgy is belém van nevelve, hogy alkalmazkodjak és legyek toleráns másokkal szemben. Mindig is igyekeztem jó barátnő lenni és támasza lenni másoknak, sokszor a saját igényeimet is háttérbe szorítva. Ez lett az én játszmám, így akartam elérni, hogy szeressenek. Sajnos azonban sokszor ez sem volt elég.

Tavaly októberben veszítettem el az egyik legjobb barátnőmet, akivel 30 éve barátok voltunk. Egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy gúnyos megjegyzéseket tesz és valamiért irritálja a személyemet. Próbáltuk megbeszélni, de egyre inkább elmérgesedett a helyzet, míg végül arra jutottunk, hogy jobb, ha egy ideig nem beszélünk egymással. Bár nekem se volt jó ez a kapcsolat már, mégis nagyon rosszul éltem meg az elválást, olyan volt, mint egy szakítás. Hiányzott, fájt, amikor más lányokkal láttam mosolyogni és rosszul esett, hogy úgy éreztem, teljesen kizár az életéből.

A másik barátnőm egy hete döntött úgy, hogy nem szeretné velem tovább tartani a kapcsolatot, mert úgy érezte, hogy ez a barátság már nem szolgálja őt. Az a vicc, hogy egy ideje már én is ezt éreztem, én mégsem mertem ezt felvállalni, mert ennek ellenére volt bennem egy olyan érzés, hogy nem akarom őt elveszíteni. Kicsit olyan volt ez, mint egy toxikus párkapcsolat, éreztem én, hogy nem jó nekem, hogy csak lehúz, mégis ragaszkodtam hozzá. Sőt, amikor leírta, hogy részéről ennek vége, szinte egy pánikroham tört rám, hogy mi lesz, ha egyszer mindenki elhagy és teljesen egyedül maradok.

Az is feljött bennem, hogy mindenhol azt hangoztatják, hogy nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy szeressenek, engem mégsem tudnak a hibáimmal együtt szeretni. Tudom én, hogy nem vagyok tökéletes, viszont azt gondolom, ennek bele kellene férnie egy igaz barátságba.

Mielőtt azonban teljes önsajnálatba zuhannék, azért mindig emlékeztetem magam, hogy mindkét barátság mérgező volt már a számomra, és ha egy kapcsolat nem szolgál már engem, akkor bármennyire is fáj, azt el kell engedni. Ahogy fejlődünk, változunk, sajnos mindig lesz olyan ember, akinek nem fog tetszeni ez a változás, vagy akivel szimplán más útra lépünk.

Mindig is tetszett az a hasonlat, hogy az emberi kapcsolatok természete leginkább ahhoz hasonlít, amikor utazunk a vonaton.

Bármennyire is nehéz elfogadnom, ez az élet rendje, hogy elveszítek embereket, hogy aztán újak jöhessen a helyükre.

Nincs értelme olyan emberekhez ragaszkodnom, akik valamiért nem tudnak elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Ha úgy kell lennie, az útjaink úgyis keresztezik még egymást, de ha nem, úgy is jó. Félek attól, hogy egyedül maradok, de az is egyfajta magány, ha olyan emberek vesznek körül, akik nem értenek meg és nem tudnak kapcsolódni hozzám. Így csak annyit tehetek, hogy igyekszem önazonos lenni, és akinek ez tetszik, az szeretni fog, akinek meg nem, azt fájó szívvel, de elengedem.

Nyitókép: Shutterstock