Szeretlek, de sosem foglak feleségül venni...

Persze, ahogy pötyögtem azt a néhány sort, újra elbizonytalanodtam. Mi van, ha nem is reagálsz? Végigfutott az agyamon még pár ezer variáció, de egy óvatlan pillanatban egyszer csak lenyomtam a küldés gombot. SMS-t küldtem a számra, amihez már nincs név rendelve.

Igyekeztem felkészülni a legrosszabbra. Arra, hogy becsaptak a megérzéseim. És rosszul értelmeztem a fiad felbukkanását, vagy azt, hogy veled álmodtam. Mígnem a szemem sarkából észleltem: megérkezett a válasz. Az a fajta, amire csak te vagy képes. Itt bizonyosságot nyert, hogy nemcsak én érzem úgy, hogy ismét dolgunk van egymással. Választ kell kapnunk egymástól. Furcsa ez, mert egyetlen dolgot kivéve minden klappolt a kapcsolatunkban. De az az egy végül vízválasztó lett. Te sem engedtél belőle, és én sem...

De hirtelen minden elszállt, csak a jelen bizsergő érzése maradt, ahogy pötyögtem vissza: "Hiányzik az adrenalin, Csoki! Holnap este 8-kor az elágazásnál, de ne késs el!" Hangosan nevettem a padlón fetrengve, és éreztem, hogy elárasztotta a testemet az endorfin. Fogalmam sem volt, mit fogunk kezdeni egymással ennyi némaságban töltött év után, de abban biztos voltam, hogy elmondom: kurvára hiányoztál már.

Talán te sem hitted volna, és talán még ma sem értem, hogyan, de megtettem. Kiszálltam, rád csaptam az ajtót, és nem vártam választ. Vagyis, dehogyisnem vártam. Azt reméltem, hogy én más vagyok neked. Hogy én vagyok az a nő, aki elfeledteti veled a házasságod kudarcát. A nő, akivel nemcsak az ágyadat és az életed akarod megosztani. Naivan azt gondoltam, felfogod, milyen fontos ez nekem, és ezért neked is az lesz. De a szemed villámokat szórt, és ez tőrt döfött a szívembe - ami után düh és megalázottság áradt szét bennem.

Bíztam a szerelmedben, az érzésben, hogy összetartozunk. Azt hittem, nem tudnál nélkülem élni. De nem így lett. Látszólag gyorsan továbbléptél. Ha most nem bukkan fel a fiad, és nem mesél a szakításunk utáni lejtmenetedről, akkor vélhetően soha nem ülök be újra az autódba.

De mikor felértem a hegytetőre, éreztem a zsigereimben, hogy mi ezt a találkozót már nagyon régen megbeszéltük. Hihetetlen déjá vu-m volt, ahogy álltál a kocsinak dőlve a piros pulcsidban, rövidnadrágban és abban a rémes lábujjközös papucsban. Remegtem, ahogy kiszálltam. És csak álltunk egymással szemben szótlanul. Csak a szemünk beszélgetett. Fájdalom és kíváncsiság vegyült a tekintetedben. Amikor kicsit alábbhagyott a remegés, beültem az anyósülésre, te pedig a volán mögé.

Fokozatosan emelted a tétet: először csak óvatos köröket mentünk, aztán egy nem várt pillanatban tövig nyomtad a gázt. Féltem, hogy hányni fogok, mint ahogy attól is, hogy most sem mered kimondani: képtelen vagy elköteleződni. De nem lett igazam. Kimondtad. És azt is, hogy neked nem a papír, hanem pont a papír nélküliség lett volna a szerelmünk záloga.

Tudod, őrült vagy, és még most sem értelek, de azt tudom, hogy szeretlek...

Baranyai Kata novellája

Nyitókép: Shutterstock