Ver a feleségem. Hát milyen férfi vagyok én?

Ütni is szokott, de persze nem tud akkorát ütni, hogy nyoma maradjon. A feleségem 56 kg, vagyis 25 kg-mal kevesebb, mint én. Persze lefoghatnám, de nem akarom. Talán nem merem. "Nem merem" - mondom ki félhangosan a tükörképemnek. Nem merem lefogni, mert nem tudom, hogy a tehetetlenség mit váltana ki belőle.

A késztetést, hogy üssön, rúgjon, marjon, és akár még harapjon is, ahol ér. Ellenben arra pontosan emlékszem, hogy mikor esett nekem először. Persze szoktunk veszekedni. Ki nem? De itt éreztem, hogy ez most más. Dühös, sértett és végtelenül szomorú volt egyszerre. Próbáltam oldani a feszültséget, segíteni rajta. De nem hagyta.

Talán jobban kellett volna figyelnem, hiszen az édesanyja halála utáni első karácsony volt. Az én szüleimet láttuk vendégül az ő apjával. Akárhogy állítgattuk az asztalt, rakosgattuk a terítékeket, egy hely mindig kimaradt. Nem csoda, hogy kiborult miatta, hiszen napra pontosan 12 hónapja még pont egy fővel többen voltunk.

Fájdalmas felismerés volt. Szívbemarkoló, még nekem is. Annak ellenére, hogy sem ő, sem én nem ápoltunk túl jó viszonyt a néhai anyóssal. De az emlékeinkben minden megszépül. Nem úgy ez a karácsony. A nyögvenyelős ebéd kínos csendekkel párosult. Alig vártam, hogy a nagy ajándékozás után elvonuljanak a vendégek, és végre összebújhassunk, ahogy szoktunk.

De nem jött a hálóba. Lassan elkezdtem felfogni, hogy a folyamatos tányércsörömpöléssel tarkított mosogatás nekem szól. Gőzöm sem volt, hogy mi a bűnöm, de őszintén szólva nem vágytam arra, hogy megkérdezzem. Mint kiderült, ez hiba volt. Épp álomba szenderültem volna, amikor berontott a szobába, és válogatott szitkozódásokkal fejemre olvasta az összes bűnömet, még a hónapokkal azelőtt le nem vitt szemetes is szóba került.

Feküdtem ott, és vártam, hogy elüljön a vihar. Ilyen kirohanás azért előfordult már máskor is. Csakhogy a kivárásom olaj volt a tűzre. Flegmaságnak, nemtörődömségnek vélte, és egyszer csak rám rontott. Ütött, ahol csak tudott. A döbbenettől csak az arcom elé húztam a kezem, és próbáltam realizálni, hogy mi is történik. Ütlegel a feleségem? Ver engem? Képtelen voltam felfogni a gyorsan pörgő eseményeket, és próbáltam hárítani, de akkor már üvöltött.

Aztán egyszer csak elfáradt, zokogni kezdett. Megölelt. Visszaöleltem, de nem szívből. Inkább csak azért, hogy ne ismétlődjön meg a korábbi jelenet. Soha nem beszéltünk róla. Azóta úgy félévente lejátszódik egy hasonló jelenet. Néha maradnak apróbb nyomai is. De azért jó fej, mert általában segít kitalálni, hogy mit mondjunk az ismerősöknek, ha megkérdezik, mitől vannak sérülések rajtam. Próbálom elviccelni. Ugyanakkor tudom, hogy baj van.

Egyébként szeretek a fürdőszobában, kulcsra zárt ajtó mögött a tükörképemmel beszélgetni, mert ő legalább nem ítél el. Közben nyilván tudom, hogy röhejes. Harminchárom éves, ereje teljében lévő férfi vagyok. Akiről senki nem tudja - hála az égnek - hogy néha veri a felesége. Mégis kinek mondhatnám el, aki nem röhögne körbe?

Zsigmond történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock