A tisztes családokban sem ritka a bántalmazás

Aranyember. Hát mégis mi bajod van neked, hogy el akarsz válni? Mondjuk az, hogy az aranyember csak távolról csillog, ám ha kissé megkapargatod a fénylő mázat, akkor bizony kiderül, hogy a belseje nem annyira csodálatraméltó.

Aranyember

- Anya, el fogok válni – közli Sára váratlanul az anyjával az egyik vasárnapi ebéd után, amikor már leszedték az asztalt és a gyerekek az emeleten játszanak.
- Megőrültél? Nálunk ez nem divat!
- Beadtam a válókeresetet – folytatja Sára, de nem néz az anyjára.
- Megcsaltad Gézát? – szűkül össze az idősebb nő szeme és gyanakvóan fürkészi a lányát.
- Mi? – kapja fel a tekintetét a harmincas évei végén járó, szép, fekete hajú nő, kék szemében megdöbbenés villan. – Nem! – jelenti ki határozottan.
- Akkor ő csalt meg téged?
- Nem... - hebegi Sára és nem is érti, miért ez jut eszébe először az anyjának, amikor megemlíti a válást.
- Akkor meg mi a bajod? Elment az eszed? Elválni attól az aranyembertől! – a hangja hitetlenkedő és Sára érzi, hogy nem veszik komolyan.

Nézi az anyját, ahogy az étkezőből kisétál a konyhába, hogy süteményt hozzon a kávéhoz. Csinos pöttyös ruhát visel, a haja makulátlan, a sminkje szolid. Manikűrözött körmei megcsillannak, ahogy leteszi a kristálytálat elé, majd leül vele szemközt. Kitölti a teát, belepottyant egy kockacukrot, majd apró mozdulatokkal megkeveri a gőzölgő italt.
Decens – ez fut át Sára fején, ahogy nézi a jelenetet. Nem csak az anyja, az egész élete olyan decens. A teáscsészék, a kristálytál, amiben feltálalja a tökéletesre vágott zserbót, a lakás, amelyben harminc éve élnek. Minden olyan decens, olyan illedelmes, olyan mértéktartó. Az apja is. A kapcsolatuk is. Honnan is tudhatná az anyja, hogy milyen egy nem decens házasságban élni.
- Ide figyelj, Sári – sóhajt az anyja. – Ne hidd, hogy a házasság mindig fenékig tejfel. Nekünk is volt az évek alatt számos vitánk apáddal. Még akkor is, ha ti nem tudtatok róla.

A pillantása sokatmondó, Sára azonban nem hatódik meg. Tudja ő jól, miféle viták zajlottak az anyja és az apja között. Például, hogy kék vagy bordó legyen a csempe a fürdőszobában, amikor felújították. Vagy, hogy a hegyekbe vagy a tengerpartra menjenek-e üdülni. Igen, ebből viták kerekedtek, olyanok, amelyekben mindkét fél hallatta a hangját.
- Anya...
- Nem, Sári, hallgass meg. Nem lehet egy életet nézeteltérések nélkül leélni. Biztosan akadnak olyan dolgok, amelyekben nem értetek egyet Gézával. De Géza jó ember. Megbecsült orvos. Egy aranyember! - ismétli.

Forrás: Shutterstock

Csillog-villog mégsem szép

Sára nagyot sóhajt. Tudta, hogy mit lát az anyja, azt, amit mindenki. Azt, amit kifelé mutatnak. A mintacsaládot: bölcsész anya, orvos apa, két szép, okos gyerek. A munkahelyén mindenki irigyli. A férje munkahelye pedig isteníti a férfit. Főorvos úr, aki mindig ott van, ha kell, aki műt, aki lelkiismeretes, igazi szaktekintély. Ott a kórházban. És odaadó férj a családi ebédeken – már ha el tud szabadulni a kórházból, bár ez a ritkább verzió. Segít a szomszédoknak, támogatja a barátokat. De amikor bezárul mögötte a nagy családi ház ajtaja, akkor leveszi az aranyember álarcát...
- Az az aranyember rettegésben tart engem és a gyerekeket – böki ki végül Sára.
- Bolondokat beszélsz – nevet fel zavartan az anyja.
- Nem, nem beszélek bolondokat. Ti nem ismeritek. Sokáig én sem ismertem. Géza... nem az, akinek mutatja magát. Illetve, nem csak az – a hangja elfúl, mert nehéz erről beszélnie. – Sosem tudjuk, melyik énje jön éppen haza a kórházból – suttogja. – Ha hallom a garázskaput, összeugrik a gyomrom. És a gyerekeké is. Félünk.
- Mitől féltek? – ráncolja a homlokát az anyja, de már érződik rajta, hogy nem annyira elutasító.
- Géza... - Sára nagyot sóhajt, de tudja, hogy színt kell vallania. – Mindenki imádja, mert rendes, segítőkész, udvarias. De van egy másik arca is. Amikor hazaér, olyan mintha a kabátjával együtt a fogasra akasztaná az összes pozitív jellemvonását is és alig várná, hogy kiadhassa magából mindazt a frusztrációt és durvaságot, amely felgyülemlett benne egész nap. Otthon nem kedves.
Sára lehúzza a garbója nyakát. A torkát néhány lila csík csúfítja.
- Ez néhány napos – süti le a szemét. – Tegnap pedig ezt kaptam – tűri fel a pulóvere ujját, amely alól színes foltok bukkannak elő – Míg a kezemet szorította, azt fröcsögte az arcomba, persze csak halkan, nehogy valaki meghallja, hogy semmire sem vagyok jó. Hogy örüljek, hogy itt van mellettem, mert a tanári fizetésemből hideg vízre sem futná. Hogy a gyerekek miattam nem lesznek senkik, mert képtelen vagyok embert faragni belőlük. És hogy nem érdemelnék mást, minthogy addig szorítsa a nyakamat, amíg ki nem száll belőlem az utolsó lehelet... Mostanában többször meg is próbálta, de persze pontosan tudja, meddig mehet el... hiszen orvos.

Sára nézi az anyja döbbent arcát. Nem szólnak. Sokáig.
- Anya, ezek nem viták, nem házastársi veszekedések, ez... már egy ideje terror. Félek, féltem a gyerekeket és a gyerekek is félnek, mert bár őket tettleg nem bántja, ki tudja, nem kerül-e rájuk is sor valamikor, ahogyan rám is sor került pár éve. Nem élhetek egy ilyen ember mellett, állandó rettegésben. Igen, Géza mások szerint ugyan aranyember, de csak én tudom, milyen sötétség rejtőzik a csillogó felszín alatt.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Ezek is érdekelhetnek