„Azt hiszed, nekem könnyebb volt?” - szülőkről, akiknek mindenre ez a válaszuk

Mindig is hittek bennem a szüleim, amiért nagyon szerencsésnek érzem magamat. Soha nem éreztették velem, hogy nem vagyok elég jó, és mindig, mindenben támogattak. Nem csesztettek azért, mert nem értettem a matekot, és az egyébként jó bizonyítványomban mindig is ott ékeskedett a matek 2-es, és azért sem kaptam az ívet, hogy végül otthagytam az egyetemet, mert másfél év után rájöttem, hogy a szociológia nem nekem való.

Van viszont valami, amit sosem értettem, és talán nem is fogok soha, ez pedig a „Nekem is szar, sőt sokkal szarabb volt" válasz, amit sokszor megkaptam otthon, mintha valami verseny lenne, kinek volt nehezebb az élete. Ráadásul a legtöbbször olyan élethelyzetekben történik ez, amikor pont nem erre a reakcióra vártam. Elhiszem, hogy a szüleimnek sem volt könnyű, ahogy senkinek sem az, de attól, hogy neki(k) nehéz volt, és ezt a fejemhez is vágják, nekem nem lesz sem jobb, sem rosszabb. Érted, ugye?

A családi minták néha azért vannak, hogy szembe menjünk velük

Anyutól rengeteget hallgattam, milyen nehéz gyerekkora volt. Hárman voltak testvérek, szegénységben nőttek fel, az anyja sokszor megverte, így a smasszerként dolgozó apja volt neki a mindene. A három testvér közül egyedül ő lett több diplomás pedagógus, és bár sokszor hallottam, hogy nekem aztán nincs okom a panaszra, mert bezzeg neki milyen nehéz volt az én életemhez képest, ezzel nem feltétlenül értettem egyet. Már csak azért sem, mert ahelyett, hogy megmutatta volna, hogy kell jó anyának lenni, ő verés helyett azzal bántott, hogy alkoholista lett, így végig kellett néznem, ahogy szép lassan megöli magát. Egy stabil édesanyán kívül valóban szinte mindenem meg volt...

Félreértés ne esssék, a betegségétől függetlenül jó anya volt, pláne, hogy fogalmam sincs, milyen egy nem defektes anyuka, de amikor tanácsra volt szükségem, baromira nem arra vágytam, hogy az arcomba nyomja a saját kudarcait, és azt, hogy neki sokkal szarabb volt, mint nekem, úgyhogy kuss a nevem. Pláne kapatosan, amikor a tanácsok mellé egy-egy kéretlen megjegyzés is társult. Na azt kamaszként - finoman szólva - rosszul viseltem. És most, felnőtt fejjel visszagondolva, a mai napig hurcolom ezt a terhet.

Nem hibáztatom, mert tudom, ő is úgy nőtt fel, hogy azt vágták a fejéhez, amiről nem ő tehet, de hadd osszak meg ezzel kapcsolatban pár gondolatot.

Kedves „nekem sokkal szarabb volt" szülők! Tök jó lenne, ha a saját életetek kudarcait még azelőtt helyretennétek, hogy gyermeket vállaltok. El lehet mondani, milyen akadályokat gördített eléd az élet régen, de ne tudd le ennyivel, és hallgasd meg a gyerekedet, mert hidd el, most is nehéz, csak máshogy.

Ha hazaér a gyereked, kérdezd meg tőle, mi történt ma, milyen napja volt, és ha a bizalmába enged, soha ne válaszold azt, hogy nincs időd vele foglalkozni, mert megvan a magad baja.

Gyerekként mondom, hogy azt sem akarja hallani senki, aki a problémáira keresi a választ, vagy tanácsot kér, hogy az ő idejében sokkal nehezebb volt, mert ez nem változtat az ő életén.

Én is sokszor azt éreztem, hogy jobb, ha nem traktálom anyut a saját gondjaimmal, hiszen van neki elég, és azt sem akartam, hogy én legyek az újabb ürügy arra, hogy a pohár fenekére néz... Nem csoda hát, hogy felnőttként most is megtartok magamnak egy csomó dolgot, nehogy másnak is teher legyek. És ez nagyon nincsen jól!

Tegyetek meg hát valamit, drága „Azt hiszed, az én időmben könnyebb volt?" szülők, és ahelyett, hogy odaböfögitek ezt a kéretlen mondatot, adjatok iránymutatást a gyerekeiteknek, és segítsetek abban, hogy nekik jobb legyen! Vagy, ha nem is jobb vagy könnyebb, legalább

Mert a szülőknek ez a dolga. Egy gyerek pedig felnőttként is vágyik arra, hogy a várfal mögé menekülve szemlélje a saját életét, érezve, hogy bármi is történik, olyan biztonsági háló veszi körül, amiben nem eshet bántódása.

Nyitókép: Shutterstock