Anyám nem veszi észre, hogy tönkretesz a szeretetével...

Két bátyám van, akik sosem voltak anyásak, sosem ragaszkodtak hozzá. Én voltam mindig a pici, a lány, akit lehetett babusgatni. Kicsinek ezt mindig nagyon nagyon élveztem, hiszen én voltam a szüleim hercegnője, de ahogy nőttem, én is szerettem volna önálló lenni és elszakadni tőlük.

Az első szárnypróbálgatásaim húszévesen voltak, amikor eldöntöttem, hogy külföldön csinálom meg a szakmai gyakorlatomat. Összesen hat hétről volt szó. Nagyon élveztem, hogy önállóan kell boldogulnom egy másik országban. A saját fizetésemet kellett beosztanom, egyedül vásároltam be, főztem magamra, igazán felnőttnek éreztem magam. Néha el is feledkeztem arról, hogy haza kellene telefonálnom, hogy minden rendben, jól vagyok. Csodálkoztam, hogy édesanyám se keres annyiszor, mint amikor otthon vagyok.

Teltek a napok, már csak két hét volt hátra a munkából, amikor anyukám hívott, hogy ő mindjárt itt van, ha van időm jöjjek már ki elé a vasútállomásra. Teljesen lesokkolt: mit keres ő itt? Miért nem lehet egy kis magánéletem? Miért nem élhetem a saját életemet? Neki tényleg mindenhol ott kell lennie?

Három napra jött, de azokat a napokat végig velem akarta tölteni. Próbáltam neki elmondani, hogy jó lett volna, ha szól, mielőtt jön. Megkérdezhette volna, hogy szeretném-e? Összességében jól éreztük magunkat, mert nagyon imádom az anyukámat, csak kicsit olyan, mint egy pióca.

A második próbálkozásom arra, hogy végre leváljunk egymásról az lett volna, hogy hosszú időre külföldre költözöm, hiszen a korábbi távollét is nagyon tetszett. Már megvolt a munkahelyem, és éppen az albérletet szerettük volna lefoglalni, amikor kiderült, hogy át akarnak minket verni. Majdnem elutaltuk a foglalót, amikor erre rájöttünk. Ez akkora nagy csalódás volt számomra, hogy meg sem próbáltam más lakást keresni. Anyukám legnagyobb örömére itthon maradtam.

Elkezdett foglalkoztatni újra a gondolat, hogy megpróbálom ismét a külföldre költözést, amikor szerelmes lettem és ismét itthon tartott valaki. A párommal már az összeköltözést tervezgettük, amikor anyukám előállt azzal a remek ötlettel, hogy miért nem lakunk nála, úgy is olyan nagy a ház.

Belementünk, mert így nagyon sok pénzt tudtunk spórolni, de folyamatosan járt a nyakunkra, szerette volna, ha mindent együtt csinálunk. Ebből a barátomnak elege lett, és elhagyott. Teljesen megértettem a döntését, de nem akartam egyedül hagyni anyukát, mert akkor vesztettük el apukámat.

Azóta eltelt négy év, én újra szerelmes lettem és elköltöztem otthonról. Nincs bűntudatom, mert édesanyám is jól van lelkileg. Még mindig nem tudott teljesen elengedni, mert azt szeretné, hogy heti szinten járjak haza, és legalább egyszer aludjak otthon. Nincs ezzel semmi baj, ha van rá időm. Viszont, ha valamiért nem tudok menni, akkor megsértődik. Úgy viselkedik, mint egy gyerek. Szeretném, ha elfogadná, hogy saját életem van, és ugyanúgy szeretem, mint korábban.

Nyitókép: Shutterstock