A saját kárunkra is szeretni kell a szüleinket?

"Anya csak egy van. Hál' istennek" - jegyezte meg nemrég egy újdonsült barátom, én pedig inkább csak csendben maradtam. Mégis mit kell tennie egy anyának ahhoz, hogy a fia ezt mondja róla?

Mert persze a srác viccnek szánta a dolgot, de mégis érződött benne valami zsigeri, mély fájdalom. Hazafelé, ahogy a sötét utcákon és csendes parkokon át tekertem a biciklimmel, azon tűnődtem: mi lenne, ha senkin nem lenne ez az irdatlan nagy plusz teher? Képzelj csak egy olyan világot, ahol apukát nem kell hazakönyörögni a kocsmából! Ahol anyuka nem idegbeteg, nem retteg, a boldogság és szabadság szót pedig nem csupán hírből ismeri. Ahol el lehet mondani, akár az apának is, hogy igen, a tanár túl sokáig simogatta a hátam. Vagy hogy folyton kiközösítenek.

Mert mindenkinél minimum egy családtag általában keresztbe tesz, csak hogy a többiek véletlenül se élhessenek egy felszabadult, boldog életet. És igen, el kell engedni ezeket az embereket, a barátok, a család, a pszichológus, de még a szomszéd Pista bá' szerint is. De hát ott van az a rohadt láthatatlan kötelék. Amit aztán valakinek sikerül elvágnia, valakinek nem. Ha az utóbbiak táborát erősíted, van egy rossz hírem. Sosem lehetsz igazán erős és boldog.

Én karácsonyi ajándék gyanánt egy több százezres tartozást kaptam apámtól, mert ugye, előbb költünk sörre, aztán csak rezsire - és még nekem van bűntudatom, hogy az ünnepekkor nem látogatok el hozzá. A nagymamám, az ő édesanyja pedig be akarja perelni a testvéreimet, amiért nem segítik apámat anyagilag - és én még mindig csak arra gondolok, hogy szegény nagymamámat nem látogatja meg senki az öregek otthonában.

Nem igaz, hogy amit adsz, azt visszakapod, a karma meg végképp hülyeség. És most itt vagyok 30 évesen, távol az álmaimtól, mert az apám anyagilag és lelkileg is lehúz a mélybe. Századjára is nyújtom a kezemet, de nem hiszem, hogy felfogja, milyen károkat okoz bennem. Más meg ül karba tett kézzel, ki akarna segíteni egy olyan embernek, aki egész életében csak bántani tudta azokat, akik megpróbálták szeretni?

Forrás: Shutterstock

Egyedül maradt, rákos beteg, pénz nélkül, a gyerekei alig néznek felé - persze, hogy megsajnálom. "Csodás" érzés valakiért egyszerre aggódni és mélységesen haragudni rá - közben pedig végignézhetem, ahogy szépen lassan megeszi a rák, én meg vele együtt pusztulok meg a terhek súlya alatt. De sebaj, állítólag az ember mindent túlél. Csak nem mindegy, hogy jön ki belőle.

Vannak, akiket nem lehet megmenteni. Tisztában vagyok vele. Ez már csak azért sem jó, mert én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki meg akarja váltani a világot. Amióta az eszemet tudom, mindig háttérbe helyeztem magamat. Én úgy vettem észre, hogy több esetben fordul elő, hogy a férfi keseríti meg inkább a nő életét, mintsem fordítva.

Persze tisztelet a rengeteg kivételnek, a több műszakban güriző apáknak, a figyelmes férjeknek és az aktív, szerető apáknak, fiúknak, testvéreknek. Nyilván rengeteg olyan nő is van, akik pióca módjára tapad a férjére és annak pénztárájára, hogy megússzon egy életet munka nélkül. De én azt tapasztaltam, hogy inkább a férfiak azok, akik isznak. Ők csalják meg előbb a párjukat. Ők foglalkoznak kevésbé a beteg szüleikkel. És ők nem tudják, mi van a gyerekkel.

Nem vagyok szociológus, nem tudom az okokat, és persze kéne egy hiánypótló statisztika is, ami kimutatja, mennyire valósak ezek a sejtések. De azért jó lenne, ha legalább egy kicsit elmozdulna a világ a figyelmesség irányába - mert én már unom a játszmákat, a köszönet nélküli önfeláldozást, az enerváltságot és azt az állandó, sötét árnyékot, amit nem tudok magamról lerázni. Még csak 30 vagyok. Nem így kéne ennek lennie.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?